Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5-6. szám - Karátson Endre: Általános Alika (novella)

fürdőlepedőjével, hogy elhallgattasson, netalán le is üssön lábamról. Sarokba szorított. Fölém magasodva kilátásomat elzárta.

— Kinek a popóját látod te?

A kérdésre Apuka villámgyorsan hátra fordult, s egyszerre pillantottuk meg Anyukát, aki reggelis tálcával megrakodva jött a konyhából és megütközve mosolygott. Tudtam, hogy mit rosszal s tudtam .azt is, hogy Apuka tudja, hogy Anyukának nem esik jól, hogy Apuka csak úgy összetéveszti egy másik nő seggét Anyukáéval, pláne, ha a másik nő történetesen Jutka (ki is lehetne más? ő farosodott meg előnyére az utóbbi időben), szóval Jutka, akiét Apuka azzal az ürüggyel kéjlesi, hogy neki Anyukáét szabad.

Apuka nyaka köré tekerte a rojtos fürdőlepedőt, mint aiki fel akarja akasztani magát. Engem megint rázott a röhögés, egy kicsit be is pisáltam, amit a hálóingem elég jól takart, és Apuka sem Anyuka sem vette észre. Jutkára figyeltek ugyanis, aki hegyes bakfis dresszben nézett ki a lányszobából és arra panaszkodott, nem tud felelni fizikából, ha tovább tart a felhajtás. A csendben, ami erre támadt, s amit együttesen hoztunk létre, belesűrűsödött a talány.

— Ilikéé nem lehet, az övé sokkal kisebb — tanácstalankodott Apuka. Ekkor már húgom is köztünk nyújtogatta nyakát tárgyilagosan faggatózva:

— Mégis milyen? Van akkora, mint Anyukáé?

Máskor Apuka letolja Ilit; most alattomosan kijátszotta Anyuka ellen:

— Kerek és rózsás, mint a te pofid, csak pontosan hatszor nagyobb.

Apuka lángeszűén tudott támadólag visszavonulni. Azonosítás helyett oly

ügyesen minősített, hogy az üldözésére lendülő Anyuka alig győzte felszedegetni az aknákat. Ha ugyanis helyben hagyja az Apuka által megadott méreteket, húgom, akit folyton azzal ugrattunk: „Ilikének popója kisebb, mint a pofija”, szóval húgom az irigységtől rögtön elbőgi magát, ha viszont azt mondja, hogy kisebb, a maga magáéról ismeri el kimondatlanul, hogy az nagyobb s bár becsületben, de nem előnyére növekedett.

Lovagiasan szegény csőbehúzott Anyuka segítségére siettem.

— Kié az a popó? Ismered?

— Sose láttam.

— Hadd nézzem én is — szóltam nekimerészkedve — hátha ismerem.

Anyuka és Apuka egyemberként kapott le tíz körmömről: elég nagy vagyok, tudhatnám, hogy nem illik női popót lesni, rosszul fogom végezni, én leszek a család szégyene. De elhangzott az az érv is, hogy az én koromban női popót csak félreismerhetek.

Jutka idegesen beavatkozott:

— Mért nem s?óltok neki, ha meg akarjátok ismerni?

Közben azért ő is megnézte magának:

— Nahát, popó! Nahát tusol! Mit vagytok úgy oda?

Anyuka élvonalba tuszkolta Apukát, aki bezörgött:

— Nyissa ki!

Váratlanul feltárult a lakásajtó, küszöbén a postás állt.

— Maga mit akar? — förmedt rá Apuka.

A postás a tisztán hallott utasításra hivatkozott.

— Nem magának mondtam, ennek itt benn — füstölgőit Apuka. Aztán vállat vont:

— Maga jár mindenkinél, hátha ráismer. —

És tessékelte a kulcslyukhoz a postást, aki nem sokat tartóztatta magát:

438