Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Balázs Attila: A titokzatos Afrika, Meghalt B..., oda az A..!, Mozgólépcső (kisprózák)
szeretnek enni, míg akkorára nem duzzad kis pigmeus pucruk, mint apuci hasa. A pigmeus nő csak egy idő múlva fogta föl, mit tett. Akkor megijedt: gyorsan elásta hátul, egy szerteágazó, göcsörtös majomkenyérfa tövében férje hulláját, majd vízér indult a patakra, hogy lemossa odahaza a mozsarukra fröcs- csent vért. Szerencsétlenségére azonban a szűk csapáson egy hatalmas, szórakozott, vaksi elefántbika dongalába alá keveredett. A ügyetlen elefánt — páni félelmében, hogy egeret taposott el — hibbant trombitálással kifutott a világból. Nem érhette utol senki. A rohanástól a vén elefánt infarktust kapott valahol az elefánttemető közelében és kimúlt. A csatatér mögött lassan leáldozott az afrikai nap vérvörös korongja. Pillanatnyi döbbent csend, aztán felhangzott a hiénák kacaja. Egy hiénaröhejes éjszakán kapzsi kufárok betörtek az elefánttemetőbe és összeszedték az agyarakat, csakis hogy meggazdagodjanak belőle. Hajójukat azonban oly esztelen mohósággal terhelték túl, hogy az első nagyobb hullám elvitte őket a tenger mélyére. Azóta van elefántcsont-agyaruk egyes kardhalaknak. Természetesen a merész kutatók ámulatára. És még hány titkot rejt magában a mesebeli Afrika? „Horn mindig éjszaka jött. A sötétben fogadtam. Idáig jutottam, mindent eltűrök már, kivéve, hogy lássanak. Eleinte öt-hat perc múlva elküldtem. Míg meg nem tanult magától elmenni, amikor lejárt az ideje. Belepillantott a jegyzeteibe egy elemes zseblámpa fényénél. Aztán lekattintotta, és a sötétben beszélt. Világos csönd, sötét beszéd.” — Ez az idézet az Előre vaknyugatnak című, kisprózákat tartalmazó kötetből való, amelyben a következő vallomással folytatja mondandóját a Nagy Magányos Mester (a nagy magányos mesterek egyike): „öt-hat éve volt már annak, hogy bárki látott, magamon kezdve. Mármint az arcot, amelyen oly sokat tűnődtem az évek során. Most újra vizsgál- gatni fogom, rég félretett, ilyen-olyan tükreimben, hátha okulok belőle. Hagyom, hogy lássanak, mielőtt végem.” (...) Továbbragozva az idézet utolsó szavát: VÉGED, VÉGE. Meghalt B..., oda az A ...! ELŐRE VAKNYUGATNAK! Most már a földöntúli tükrös termek egyikében szemlélheti vékony, barázdált, cinikus ábrázatát az a Nagy Magányos Mester, aki egy másik Nagy Magányos Mester bűvköréből indult: James Joyce titkára volt egy ideig. Jómaga is ír, és jómaga is írt regényeket, de igazából a drámái tették híressé, amelyekben — az okos, analitikus fejek szerint — pesszimizmus keveredik a nihilizmussal, a mozgatott figurák végletesen elszemélytelenedettek. A gyér cselekmény színtere a hideg, egyhangú világ, konkrét idő és tér nélkül. Egy ilyen ellélektelenedett világban csetlenek-botlanak a Mester antihősei, például egy Vladimir és egy Estragon nevezetű illető, fölöttébb kétes egzisztenciák, akik valahogy nem illenek bele egy szebb, boldogabb jövő képébe. Zavaróan ki429 Meghalt B..., oda az A...!
