Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Balázs Attila: A titokzatos Afrika, Meghalt B..., oda az A..!, Mozgólépcső (kisprózák)
rínak abból. Dadogó nyelvükön azt állítják konok kitartással, hogy valamiféle Godot úrra vagy elvtársra várnak, de közben a vak is látja, hogy ez egy szomorúan röhejes állítás. Pedig világos beszéd, sötét csönd. Ha jobban belegondolunk, Godot sosem fogja meglátogatni Vladimírt vagy Estragont, mert Horn álnéven valójában a Mestert látogatja — s ez leköti figyelmét. Hornét, ami valójában szarvat jelent; ő a Minótaurosz — ez a bizonyos Horn. És igazából ő a halál, mert a halál is szarvval rendelkező teremtmény, s mert az abszurd dráma is valahonnan a Minótaurosz barlangjából ered. Ariadné fonala nélkül. Horn mindig éjszaka jön, akkor is, ha állítólag nappal van. Mert a halálban az antinómiák — a kezdeti görcsök után — elsimulnak. S van itt még egy érdekes motívum: a halál zseblámpája. Kell neki? Biztosan, ö a halál, ő tudja. Biztosan kell neki, halálpontosan. A halálnak is sötét van. Akár egy lakott vagy nem lakott alagútban. Esetleg csőben. Nem akarjuk csőbe húzni a halált, de... Szerény megfigyelésünk szerint itt, az újvidéki Telep egyik Istentől a maga módján elrugaszkodott utcasarkán nagyon sokáig árválkodott egy hatalmas, idétlen betoncső. Soknál is sokábbig — mondanák a derék helybeliek — figyeltük ezt a kvázi rendeltetés nélküli szürke förmedvényt. Semmi rendelleneset nem tapasztaltunk a semmit körbefogó hosszúkás valamiben. Pedig valaminek mégiscsak lennie kell a semmiben. Kitartóan fürkésztük eat a semmit vagy valamit. S akkor leesett az első picinyke hó, és emberi nyomokat vettünk észre az idétlen henger körül. Tehát valakik laktak a semmiben. Valami telepi csövesek. Odajártak éjszakázni. Zseblámpa nélkül. Semmit sem tudtunk a hazaszeretetük vagy kártékonyságuk fokáról. Odakint hideg, a csőben anyai meleg, ha meleg. Meghúzódtak és hallgattak. Kettesben: Vladimir és Estragon. Mi is hallgattunk, nem köptük be őket. Esett a hó. Ennyi volt a történés. Vladimir azt mondta: — Estragon. Estragon azt mondta: — Vladimir. És kívántak maguknak egy országot, de az meg nem akart jönni. Dehát ez különben is homályosan fogalmazódott meg bennük. Nem tudom, hogy éppen Sámuel Beckett halálának napján szállították-e el valahová ezt az abszurd világhengert, de tény, hogy valahol a Nagy Magányos Mester örök távozásának időkörnyezetében történt — vagy éppenséggel nem: a Cirill és Metód utca sarkán. — Meghalt Beckett, oda az Abszurd! így hát tulajdonképpen mégiscsak optimisztikusan tekinthetünk erre az elkövetkező, már be is következett évre. Nekünk itt nincs tovább csövünk, és nincs tovább Vladimírunk sem. Nincs Estragonunk virslivel, de inkább — nélkül. Nincs igazából semmink, csak van egy szép igazságunk, ami megfogal- mazhatatlan. Abszurdum. Maradjon csak Beckett halva! Mert mi nem akarunk az ő kietlen kategóriáiban gondolkodni! 430
