Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Szávai Géza: Nőfelmutatás (novella)
— Hát akkor ülj le, fiam, szusszanj meg. Mit innál inkább, bort vagy pálinkát? — Megszusszanni meg lehet, de inni nem innék. Szervicsben* vagyok, Jani bátyám. Nehéz lesz áttérni a bátyámozásról az apámra, de miért is kellene apá- mozza az ember az apósát, legfönnebb Jani bácsi, szervusz Jani bácsi leszünk, még egy-két fuvar pityóka, látja, hogy a házhelyemen is matatok, s aztán szervusz Jani bácsi leszünk, Zelma néni is ünneplőben, ez vagy a bálban volt a leányával, vagy még ezután viszi el, nem, nem voltak ott, hát vak vagyok, hát látszik Julán, hogy nem volt bálban, s egy kicsit töri is a nyavalya miatta, na csak ne törjön a nyavalya, értem nem lehet kiöltözni, csak egy bálért?! — Inkább pálinkát, Jani bátyám. Csak egy kicsit. Diszcsiplina*, az disz- csiplina. A testen meglátszik az értelem, meglátszik az akarat, a szellem a maga hasonlatosságára formálja a testet, ne egyél úgy, mint apád, Aotika, folyik vissza belőle, csordul le a száján, hát milyen ember az, aki nem tudja magához venni az ételt úgy, hogy azt ne szentségtelenítse meg, apám úgy eszik tanító létére mint egy barom, kapzsin előretolja az állkapcsát, óriási szájat tát, és löki be, hányja, dobálja az ételt nagy darabokban, a szeme kigúvad, a pofája kétfelé kidagad, nyel, erőlködik, s a szája szélén csordul ki minden, ő meg próbál utána kapni, a fejével kap a szája szóién lecsorduló, félig rágott étel után, ilyen hülyét, filmezni kellene, és senki nem szól neki, Magdi néném se szól rá, Antal egyél emberien, mert Antalnak amit belülről kellene szabályoznia, éreznie Antika, azt kívülről úgysem lehet megváltoztatni, de meg lehet, meg lehet fogni a parasztot, aki kiáll ebéd után csámcsogni és böfögni a kapuba, s még jó, ha nem az ujjával, hanem gyufaszállal piszkálja a világba tátott bűzlő pofáját, meg lehet fogni a parasztot, az anyád istenét, légy másra is tekintettel, emberek vannak körülötted, baltával faragok embert belőletek, lefaragom a pocakotokat, megdrótozom a pofátokat, hogy ne csorogjon ki belőle az étel, addig míg megszokj átok, hogy belülről kell egyben tartani, összefogni a szétfolyó, a világra pecsétként, zsírfoltként ráfröccsenő testeteket, kihúzom alólatok a földet, s egybeszabom a többiekével, hogy ne csak azt lásd, ne csak ezen pöffeszkedj, ami a talpad alatt van, s a lomha agyad még azt se tudja átfogni, nem mozog az agyad, ezer éve ugyanúgy túrjátok a földet, ugyanúgy csámcsogtok, böfögtök rajta, hát a szentségét, kihúzom alólatok, hogy moccanjon meg az agyatok, mert már a föld is szégyell titeket. — Faljál kolbászt is. Na, fogd meg a poharat Kálmán fiam, s aztán köszönjük. — Ne köszönjék. Szóval akkor szemes gabonát, mert nem tart ki az állatoknak az újig. Lesz, Zelma néni, szerzek, napok kérdése, s itt lesz. Tönkreteszi a kapcsolószekrényemet, ez egy antitálentum, de jó legalább, hogy elviszi a kocsit, elmegy, nem ül itt a fa alatt, lesni, várni, hogy mikor jövök, így legalább megszusszanhatok, az emberi irigység nagy dolog, nem tudjuk elviselni, hogy valakit benn körülvesznek, etetik, itatják, s még egyéb is leesne, szutás* **, hogy leesne, Mámbóval nem fogsz kitolni, Jula, annyi eszed kell legyen, hogy meg se próbáld. Ne halljam a keveredő tócsák locsogását, hogy lehet akkora tokája az * fegyelem ** százas 414