Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
kát, de megérintette, az a gyönyörű nő a minap a strandon, micsoda hosszú combok, karcsú, izmos lábszár és a tartása, hűsítő gondolat, édeslágy érintés, andalító illat, álmodozás, rég esett meg vele ilyesmi, barangolásában meg sem állt a folyópartig, a leány ott ült a füzek alatt felkelő holdkaréj ölén a kőpadon, liliomlábával a vizet habosra locskolta — no lám, mindennyitvaállelőttem, áhítatos ujjakkal szemerkélő holdezüst alatt szendergő réten fésülgette kedvese folyamhaját, és éppen ott, a szétbomló választásnál, ott, ahol meg akarja csókolni, megjelenik valami folt, visszaretten, a leány folyondárujjával homlokához közeledik — a homlokom meg ne érintsd! szája égni kezd, szája nyirkos hideget tapint, szája dermesztő csókjától kedvese megborzong, csigahéjába visszazsugorodik, — hát ez is, hát ő is, a folt, az árny, a métely, s mire az ősellenségig jut, csak egy üres csigahéj hallgat a fűben, de a hideg folt, most már métely, egész testét ellepi, a rét sehol, hová süllyedt? a holdpára felitta, semmi, csak a megnövekedett elnyúló lengő köpenyszárny-folt, utánakap, meg kell ragadni, áttörni, átszakítani, nem lesz nehéz, bárhová kap csak azt találhatja, két kézzel, ököllel, semmit sem érez, az árny eloszlik, a telefon csenget, ott ül gondasztalánál, a kagylót szórakozottan felveszi, titkára elnézést kér, hogy ebben a kései órában, de a nemzetközi fontosságú ügy, nem mer utasítása nélkül dönteni, sürgős-----------------------------------------------------------— (és még mindig boldog akart lenni, akár a többiek) ugyan kinek vallhatta volna be a nemérintés technikájának csődjét, legkevésbé saját magának, hogy hibázott, elszámította magát, hogy a gyenge gyönyörűség, a gyönyörű gyengeség, hogy engedett, érintse meg, érintsék meg, ám bevallás nélkül is tudta, jobban, mintha tudta volna, az iszonyú fordulat fenyegetése térképezte libabőrös remegését, mi lenne ha a pompásan működő gépezet, ez az egész berendezés egyszerre csak------megindulna--------viszsz afelé-csavarodna, irgalmatlanul visszacsapódó szele minden nemérinthetőt érintene, világkorszakainak keserves építményét magával sodorná, felmorzsolná, alapjában felrázna és megrázna amit csak érintene, és ki tudna erejének ellenállni, a szék máris balfele kezdett alatta forogni, az egymásba illeszkedő sikertéglák, súlytalan, hangtalan árnyak, saját tornyukat dobálták szerteszét anélkül, hogy bárkit agyonsújtottak volna, a bárkik, mind az alattvalók színtelen foszladozó foltok, rongycafatok, széttépett köpenyfelhő — — megszédült, s mint rendesen, amikor azt a bizonyos koncentrációja alkotta távolpontot a jövőben szem elől vesztette, most is szilárd támasz után tapogatózott és most is az íróasztal párkánya bizonyult e célra az egyetlen alkalmasnak, görcsösé görbedt kézzel belekapaszkodott, árnyba oszló alattvalói láttán ájulás környékezte, iki fogja parancsaimat teljesíteni, terveimet végrehajtani, az erős kapaszkodás használt, az árnykoszorú ritkult, fakult, eltűnt, remény és kétség: talán nem is volt, talán csak én-----------és újabb, az előbbitől merőben kül önböző bizonytalanság pergette forgószékén, valami hiányozni kezdett, kiüresedett mellkasa közepén valami egyre nehezedő nyomás, a légmentes gödör, fulladozott, elüldöztem, bizonyos fokig még csillapította az izgalmat fogódzó kezén a kiütő vörös hólyag, s csak gépiesen ismételte, no, megint ez a hallatlan érzékenység, de mégis, valami árnytestvér, ingadozó léptekkel közeledett a szekrényhez, esteiedtén ez alól szokott kikúszni megnyúlt lábfején opalizáló körmökkel, most semmi, eddig nem tapasztalt hiányérzet, mintha hátgerincét vesztette volna el, támolyogva botorkált vissza a mahagóni íróasztalhoz, pár 41
