Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
fontos iratot fellapozott, hányszor ugrott elő ilyen alkalmakkor, először ijesztőn, de a teendőkre nézve meglepő hasznos intelmekkel, most semmi, száraz, értelmetlen papírlapok, tehetetlenségében vöröslő kezét vakargatta, úgy látszik az árny nélkül-----------mi vagyok nélküle — vagyok? dehát hol, hová?! ó , én balga, mintha nem láttam volna saját szememmel a csigahéjba menekülni, ő az, a csigaházban a csigakisasszony, hogy erre eddig------minden gyerek tu dja, ő az, a nő, a férfi árnya, a fordítottja, a visszája, megérintettem, elüldöztem, nincs más mód, utána, rajta, megkeresni a csigalabirintusban, belebújni, kicsalni, kikényszeríteni, de miképpen kényszeríteni — — a levélnyomónak használt tengerikagylót kérdően forgatta kezében, ujjhegyével a csigavonalakat követte, a hűs tapintástól hólyagjai lassan eltünedeztek és akárcsak világemlékezet óta valamennyi ősének a ki nem mondott, de még a gondolatot sem formáló kívánsága öltött testet és vezette az akaratot, világemlékezet óta a felejtést, vezette őt is a tompa, a mindeneknél erősebb kívánság és szinte erőfeszítés nélkül, akárha behúzták volna, spirálisan kúszott be saját csigaházába, eggyé nőtt vele s oly otthonosan érezte benne magát, hogyha a női kacérság nem ösztökéli másra, örökre bele is alszik, hogyha nem lett volna minden kívánságánál követelőbb, hogy testburkából kitekerőzve saját tündöklésében gyönyörködjék, ha nem így, szarvait a mézes sötétből soha ki nem dugja, és nem bánta meg, kihámozva magát a rámosolygó nőalak a tükörből, meggyőzte a világ szépségéről, amely ragyogását neki és senki másnak nem köszönheti, egyetlen öltözete kezén, lábán a körmök csigabélésből rátapadt gyöngyházfénye, sietett megrendelni a szépségét méltón keretező ékszereket, hódolók és ötvösök nem is késlekedtek, lenyűgöző megjelenése oly törvényszerűnek és egyedül lehetségesnek tetszett, hogy nemének változásán senki sem csodálkozott, jóllehet észre sem vették, főleg nem ő maga, hogyan is észlelte volna mikor ott, ahol az igen és a nem, a fény és az árny-, a férfi- és a nő-álca, az álcákat pergető orsó látható káprázatára tapad, ott, a csigahéjban megfojtott férfiálcával azonos homályát változatlanul őrizte: a jelen vízébe bele nem olvadt, foncsorán keresztül nem látott az elmúltba, így kénytelen volt számlálhatat- lan világéveken át mocsár felvetette lápruháit egymás után felpróbálni, és ami a jövőt illeti, ha arra összpontosította figyelmét, saját jelenségének fokozódó ragyogása a távoli fényszikrát magába itta, a különbséget nehéz is lett volna észrevenni, minden ugyanúgy kattogott és csörömpölt és egybefolyt akár annak előtte, a pergő esztendők a tegnapokat úgy sodorták magukba, mintha megálltak volna, semmi észlelhető sem változott — ragyogó dáma, minden nyitva áll előtte, suttogták a nemzeti ünnep fogadó estjén műgyűjtő bankárok és gombszemű államférfiak s közben ajkukat nyalták, minden nyitva áll előtte, suttogták a hervadásnak induló, első ráncaikat fülük mögé varrató udvarhölgyek, ha én egyszer ilyen lehetnék, suttogták a bimbójukból még ki nem fes- lett, majdani feslett, egyelőre saját lábukba feslő-botló kamaszlányok — —bámulat------hódolat, és hogy vág az esze, nem győzte a báját, bölcsességét, m indennemű kiválóságát megéneklő költőket uszályáról leseperni, nem, semmi sem változott, legfeljebb a rémuralom lett szeszélyesebb, színesebb, nap mint nap egy-egy meglepetéssel gazdagabb s mindezáltal szilárdabb, hogy a nemérintés elve és gyakorlata csődöt mondott, csöppet sem zavarta, s ezt a nyugalmat nyilvánvalóan éppen a módszer vérré vált kísérő technikájának, a felejtésnek köszönhette 42
