Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - VITA - Sándor Iván: "Történet Auschwitzban; és történik bárhol, ahol megtörténhet" (Mészöly Miklós két leveléhez) (esszé)

pai integráció termékeny (mindenoldalú) hatására lassan kiszűri az alternatívák közül; teszi ezt olyan meggyőzően, hogy a legnemzetibb gondolkodás és politikai törekvés is elfogadja. A kóros népi-urbánus ellentét — mint szörnyű csökevény — egyre jobban kiszorul az irodalomból, ugyanis esztétikai-művészi érvrendszerrel követhetetlen (a minőség piramisán a legellentétesebb poétikák is közelkerülnek egymáshoz). Azt hiszem, jónéhányan tettünk ezért valamit, miközben összehúzott szemekkel figyeljük (és szólunk is ellene), hogy viszont miképpen lávázik fel a politikai arénában, a megnyomorított-lázas közérzületben az intolerancia, hogyan sűrűsödik az irracionális erők keltette homály.

Ami a legrosszabb álmainkban rémlett csak fel (habár mint valami görögös végzet bekövetkeztét az érzékeink megsúgták), a kommunizmus kísértete után Közép- és Kelet-Európát ma az etnikai—nemzetiségi—faji ellentétek kísértete kezdi bejárni. Európa reagálásából — miközben ünnepli a proletárdiktatúrák összeomlását, a demokráciák békés forradalmait — csak a süket nem halija ki az aggodalmat is. A rendszerváltással járó vákuumban irracionális érzel- mek-ideológiák — Romániában a legsötétebb erők — is újra megjelentek. Újra, mondjuk, hiszen Európa azért úgy tekint keletre, hogy ebben a században ez a zóna — mint az anarchia, a bizonytalanság, a megoldatlanság, az elégedetlenség területe — két pusztító háború gócpontja volt. A MÁSIK megértése, elismerése, jogainak tisztelete ma olyan ellenanyag, amely segíthet az anarchiát élesztő elemekkel szemben immunizálni azt a vákuumot, amely természetes kísérője a fcorfordulatnak. Ez a megértés és jogtisztelet, miközben érzületi-demokratikus magatartás és viszony, egyben emberi minőség, húzóerő a civilizációs folyamatokba való bekapcsodlódáshoz, és a politikai kultúra új gyakorlatának kialakulásához.

Mondhatná minderre akárki, hogy az antiszemitizmus kérdését áttolom a magyarságvédelembe és általában a kisebbségben élő ©gyének és csoportok sorsának mai dilemmáiba. Valójában ez így is van. Legfeljebb azt, hogy „áttolom”, „összekapcsolómra” javítanám, s hozzáteszem, hogy pontosan tudom, mi az a sajátos, külön átok, amit Magyarországon az antiszemitizmus jelentett és jelenít. De hát ennek az átoknak a születés-körülményeiről, jellegéről, hatásáról, mióta másfél évtizede megírtam tudósításomat a tiszaeszlári perről, melyben összehasonlítottam a két pert, az eszlárit és a párizsi Dreyfus-pert, (amit most Mészöly is megtesz) beszéltem már. Mondhatnám azt is, hogy torkig vagyok az elemzésekkel, a magyarázatokkal, az általános megtisztulás nélküli önszembenézésekkel, hiszen mindez jottányi változást sem hozott. A töprengés persze fontos, a racionalitás működtetendő, a jog, a törvény védelme kötelező; mégis arra, hogy ebből a kelepcéből valamit is mozduljunk, egyetlen igazi esély (annak átérzése, hogy nemcsak a zsidó a „zsidó”, s hogy ami mindannyiunknak kijut, az — igen — „zsidó egy közérzet”. Itt minden mindennel összefügg, a kelepce- zúgökat külön-külön nem lehet lakhatóvá tenni. Ha máskor nem, akkor az erdélyi magyarság megpróbáltatásai felett érzett fájdalmunkban kell erre végre ráébrednünk. A zsidó miagyar (vagy akár a nem magyar zsidó) eleget szenvedett ahhoz, hogy a legérzékenyebb legyen mindenki más szenvedésére. Éppen, mert átélte azt, amit átélt, a legélesebben kell szavát felemelnie azokkal az elszabaduló erőkkel szemben, amelyeknek a genezisét, gyűlöletfceltő, bűnbakképző mechanizmusát a saját sorsán át elszenvedte.

Itt most megállók, bár még sok minden végiggondolására késztet Mészöly Miklós. Két levelének folytatásaként (a Magyar Napló ban) közölt újabb írásában, vállalt vagy elhárított katharzisról beszél. Ebben megint csak találkozunk.

336