Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)
marokra a hajam. Nem láttam ki az, de sejtettem, hogy az egyik civil. Németül sziszegte a fülembe: — Wenn du dein Maul nicht halten wirdst, wir werden auch nicht schweigen. Auch über deinen Vater nicht, Genosse Sorban.. ,15 Egész éjszaka nem tudtam lehunyni a szememet. A reggelinél még remegett a lábam, de aztán ez is megszűnt. A startban már nem is gondoltam az éjszakára. A pályára kellett figyelni. Olyan jeges volt mintha az éjszaka kifényesítették volna. A Három Fenyőknél egy pillanatra eszembe jutitt az éjszaka. Aztán nem emlékszem semmire, ami történt. A kórházban tértem magamhoz s elmosolyodtam: milyen szerencse, hogy volt még időm kimosni a zoknimat és az alsónadrágomat. Háromszor kellett megoperálni a lábamat: spiráltörés szilánkokkal a jobb sípcsontomon. Később az orvos azt mondta, hogy inkább kovácsmunkát végeztek mint sebészetit, any- nyi szöget és drótot tettek belém. De nem kellett levágni a lábam. Megmentették Többé nem tudtam eredményesen versenyezni. Átmentem a traktorgyár csapatához, azok betettek a gyárba dolgozni. Azóta is ott dolgozom. Az apámat rehabilitálták... Az a civil, pedig aki a hajamat eibálta, most főpincér a Koronában.16 Christi volt az egyetlen, aki meglátogatott a kórházban. Az elején nagyon félt, de aztán megnyugodott, mert nem maradt terhes. Később meghívott az esküvőjére. Nicusor vette el, az, aki a parkolóban dolgozik most. Három gyermekük van. Az egyik nagyon jól sízik ... Horst slpcsontján a heges bőr barnásán ráncosodik a masszírozó simogatások nyomán. Fáj neki, ilyenkor nagyon fáj, amikor változik az idő. Bizonyosan hullni fog a hó... Hosszú pillantással néz ki az ablakon a felső menedékház irányába. Pedig kint szikrázóan süt a Nap. A sípályák mint fehérre vasalt szalagok szakadtak le a fenyvesek között a völgybe. Nagy napom volt, a szabadnapom, amikor magamnak síztem. Vettem a pufajká- mat és rohantam az autóbuszhoz. Még elértem, mert Nicusor intett a sofőrnek, hogy várjon meg. A mozi után beültem a Koronába egy sörre. És fürkésztem a puhaléptű pincéreket. Vajon melyik lehet közülük az a civil. Nem jöttem rá. Egyformák voltak: szívélyesek és csöndesek. Elvégre ez Brassó legelőkelőbb vendéglője. Ide csupa külföldi jár. Csak nagyritkán fenékig nyugati cuccba öltözött sítanár... 2 Mielőtt felmentünk a hegyre, Vid meglátogatott Székelyudvarhelyen. Már két éve éltem itt, tornatanár voltam egy szakiskolában. Szerettem itt lenni. A városba szinte benyúltak a hegyek. „Délen a Szarkakő fehér sziklája, északon a Farcádi Domb, nyugaton a Csicser és a kopasztetejű Budvár, keleten a Hargita legalsó nyúlványaként a kadicsfalvi Réz, amely fölött a havasok közelségének bársony lilája bí- borlott fel tiszta alkonyatokon. A várost a Küküllő szelte át, tiszta víznyelveit csónakázásra alkalmas öbölbe szelídítette a Sétatérnél gerendákból ácsolt gát. A városnak két nagyhírű iskolája volt: a szerpentin tetején büszkélkedő gimnázium, most Dr. Petru Groza középiskola és a református templommal szemben a tanítóképző, amelynek homlokzatán egy szoborgólya új idők féllábon álló szélkakasaként emlékeztette az arrajárót a várás és kivárás esélyére. Udvarhelyen még Bethlen Gábor alapított főiskolát, s azóta is ide járt betűre a környék székely gyermekeinek nemzedéksora ...” Valahogyan ilyen szavakkal mondottam el Vidnek a várost, magyaráztam neki, mi miféle, és mi a története. Esténként házibulit szerveztem a tiszteletére, nehogy nagyvárosi barátom elunja magát itt vidéken. De Vid nem szabadult fel. Hiába meséltem neki a legmulatságosabb kisvárosi történeteket, hiába akartam kezére játszani a legcsinosabb lányokat, hiába ültettem a törzsasztalhoz, hiába itattam fenyővízzel17, ő csak hallgatott magába merülten és láthattam, hogy valamiért nem érzi jól magát. Belemélázott minduntalan a koraőszi levegőbe s úgy libegett a tekintete mint a hosszan himbálódzó ökörnyálak szálai a város juharfái felett. Még tisztességes bemutatkozásra is rest volt. Senkinek sem mondta a családnevét, csak annyit préselt ki ajkai közül, hogy: Vid. Már-már arra gondoltam, hogy valamivel megbántottam, 306