Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)
— ö — válaszolt a lány és poharat nyújtott felém. — Akkor igyunk az ő egészségére! — töltött a slibovicából egy vizespohámyit az ezredes. — La multi anl, fascistule!12 — adta kezembe a poharat. — És az apád egészségére — röhögött a másik civil. Segélytkérő riadalommal nézhettem az öreg Danra, mert az kényszeredetten megszólalt : — Az elvtársak segíteni akarnak neked, Horsti... — Köszönöm — emeltem fel a poharam, de csak beleérintettem a nyelvem az italba. Utáltam, örök életemben utáltam a slibovicát és általában minden alkoholt. Én versenyző voltam, s tegnap is nagyon jó eredményt értem el. Dea Dán azt mondta, hogy ha így haladok, akkor nagyon gyorsan bekerülök az első tízbe, ami a válogatottságot is jelentheti... De nem szabad inni, nem szabad egészségtelen dolgokkal mulatnom magam ... — Egészségükre — mondtam és még egyszer belenyalintottam a slibovicába. — Nem addig a’, elvtársocska! Le, le, le fenékig ... — s kórusban énekelték az ivásra buzdító nótát. „Le, le, le fenékig, le, le, le fenékig...” — Idd meg — mondta a civil — idd meg, de gyorsan az anyád jóságos kurva istenit! Leküldtem az italt. Pillanatig csend lett, amelybe csupán Christi vánnyadt vigyorgása sercegett bele. Erre a civil megint töltött és pálinkabűzös arcát elém tolva a pofámba vicsorogta: — Ismered?! — és cigarettájával a lány felé bökött. — Ismerem — mondtam halkan. — Akkor idd meg — förmedt rám a másik civil. Most már kevesebb ellenérzéssel ittam ki a poharat. — Ne félj — szólt az ezredes, — ne félj, Sorbán elvtárs. La multi ani! La multi ani! — La multi ani — mondtam én is. Lúgosán siklott le az ital a torkomon. — Megkapod a nőt — nevetett a civil. — Megkapod, mert neked adjuk. Mert mi szeretjük a nemzetiségeket — szívott a cigarettájából. — Nem igaz? — fordult Christi felé. — Jó volt, ezredes elvtárs, a radnai szűzre esküszöm, hogy jó volt — állt fel a lány s csak akkor vettem észre, hogy a zubbony alatt teljesen meztelen. — Na úgy-e? — mondta az ezredes, — akkor igyál! — Én iszom, jelentem tisztelettel, de ő nem iszik — bökött felém Christi, Megint töltöttek nekem. Kiittam. Sok poharat ittam ki. Aztán a civil a lány füléhez hajolt és súgott neki valamit. A lány bambán elvigyorodott és rámnézett. — Komme mit mir Horst. Man erlaubt es. Es wird angenehm sein.13 — Hová menjek veled, te szerencsétlen — kiáltottam rá. — S — o fűti14 — mondta tárgyilagosan az ezredes és lerántotta róla a kabátot. Christi ott állott lilán és zsírosán a két ágy között. Szája vigyorba torzult s mosogatástól vörösre duzzadt tenyerével takarni igyekezett szőkén göndörödő szőreit. Mellei mint szedercseppes tejbekása a kantinok mosogatóedényeiben, dermedten feküdtek el hasikájának feltüremlő ráncában ... Kivittem a szobából. Mikor belefektettem az ágyba és eszeveszett dühvei, mintha megölni akartam volna, ölelni kezdtem, elmondta, hogy mind a három főnök és pluszban nea Dán végigment rajta ma este. És azért akarták, hogy én is megtegyem, mert az abortusznál be kell mondani egy férfi nevét. És azokét nem mondhatja be... Feküdtünk egymás mellett. Simogattam és nyugtattam, ne sírjon, mert az én nevemet nyugodtan bemondhatja. És ha akarja, kölcsönkérem a nővéremtől a karikagyűrűjét és taxival viszem a nőgyógyászatra, és minden. Mikor már csak hüppögött és a részeg álom elnyomta, kimásztam mellőle az ágyból, kimentem a vécére és beledugtam az ujjamat a torkomba. Ki akartam hányni a bennem maradt slibovicát... Megfogtam a nyeldeklőmet és éreztem, hogy minden mocsok felbugyorog belőlem, kezemet zsírosán simítja a gyomromból előtörő sugár, és lassan megnyugszom... Amikor kijöttem a vécéből egy erős kéz fogta 305
