Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)

mindig ott nyert, ahol a többiek vesztettek, mert még gondolatukban sem fordult meg, hogy versenyt nem a nehéz, próbára tevő szakaszokon, hanem itt kell megnyerni, ahol a többiek nem veszik komolyan magukat és a pályát. Mirceát ma úgy nevezik, hogy Kozsi, és elhízott, és ő a pályaverők felelőse, aki nagy versenyek előtt megmutatja a kivezényelt katonáknak, hogy hol és miként kell letaposni a sípályát. Ismeritek ti is, ismered te is, s tudom, hogy nem emlékezik, nem mesél magáról, mégcsak nem is énekel mostanában. Még sítalpat sem köt a lábára, mintha síelvonó böjtöt fogadott volna magára, s szégyenlené, hogy a sízés körülményeiből kell megélnie.

Mert ő is lebukott. Dicsősége és népszerűsége tetőpontján, amikor az első televíziós közvetítések divatba jöttek. Mert feltűnt valakinek, hogy a jó származású, rendszerünk neveltje a versenyek előtt nyakába akasztott ikont csókolgat s úgy hányja magára a kereszteket mint egy penitenciára készülődő kalugyer.7 Nekem egyszer elmondta, hogy ő azért lett bajnok, mert őt a Dumnyezeuja8 segíti a győzelemre, az a Dumnyezeu, aki a dákokat is megtartotta az idők kezdete óta ezen a földön, pontosabban itt az erdélyi hegyek között. És azt is elmesélte, hogy őt a falu pópája minden egyes verseny előtt megáldja, a nyakában viselt ikont9 megszenteli s a verseny napján a faluban mindenki azért imádkozik, hogy az egyetlen szent pravoszláv hit képviselője győztes legyen, mert akkor írnak róluk az újságban s ennek folytán a falu több pénzt kap a fejlesztésre. Meg aztán a rokonsággal is elnézőbbek a beszolgáltatások dolgában.

— 1952. február 22-én• történt — nézett a sípcsontjára Horst, s a szemében volt valami hasonlatos ahhoz a fényhez, amely a nagyapám szemében mindannyiszor felvillant, amikor a doberdóá első akna becsapódásának pillanatát idézte a családi ebédek két fogás között csendjébe. 1952. február 22-én Mircea olvasta a Scinteiat, szombati nap volt, s bár Mircea nem tudott olvasni, folyt belőle a szó, mondta végelát- hatatlanul, szorgosan és biicsaklásmentes öntudattal, hogy miközben a munkásosztály a vele szövetkezett éneklő kollektivista parasztság, a haladó értelmiségiek mindent megtesznek, hogy mi harmonikusan fejlődő ifjúság legyünk a békeharcban, addig mi is mindent megteszünk és erőnket nem kímélve, és töretlen hittel, és halálig tartó bizodalommal, és lalele, lalele, frumoasele rnele lalele... Tapssal végződött a politikai óra! Utána Mircea — mint illett, és várható volt — megnyerte az óriásműlesiklást, én pedig mint illett és mint várható volt a tizenegyedik tettem, mert értem nem imádkozott Michelsdorf, és a pap sem adott festett ikont a nyakamba, hogy verseny előtt azt csókolgassam nyereségemet szavatolandó... És égi hangok sem szóltak hozzám sem a verseny előtt, sem közben, de még utána sem, csupán az öreg Dán, aki annyit mondott: ezt megúsztak, Horst... Megúsztak, gondoltam én is, boldog voltam, nyugodt. Olyannyira, hogy a lesiklás előtt, akár a többiek, én is nekiláttam, hogy kimossam a zoknimat és a gatyámat, megmossam a lábam... Mert lesiklás előtt mindenki tisztába tette magát. Senki sem tudhatta, hogy másnap nem kerül-e kórházba, s bebiztosította magát, hogy ne kelljen netán szégyenkeznie teste és alsóneműje szennyességéért. Álltunk mindannyian a mosdótálak előtt, sikáltuk, dü- rücköltük a fehérneműt, amikor sápadtan mint a miliigyetya bejött a szobába nea Dán és a fülembe súgta: „Te vrea tovarásul colonel”.10 Kicsavartam a kezemben lévő zoknit, rádobtam a cserépkályhára és utána indultam. A gyomromba a másnapra ígérkező szorongás mellé egy másik szorítás is odalopta magát, amint a szűk folyosón végigmentünk. Az öreg Dán megszorította a karomat és sziszegve mondta. „Kicsit részegek, hagyj rájuk mindent.” Nem volt időm válaszolni, mert már be is taszított a szobába. Az asztalon szebeni szalámi és olajbogyók maradéka, mellettük savanyú illatú síiibovica11 és hideg keserűséget lehellő, öntöttvas hamutartókban senyvedő csikkek. Az ezredes és a két civil az ágyon ültek kezükben vastag vizespohár tele itallal. Mellettük az újságíró trikóra vetkezetten, a fotóriporter fülig nyúzott szájjal és a menedékház mosogatóleánya, Christi, tizennyolcéves, lófogú, s rajta az ezredes egyenruhájának a zubbonya. Maga alá húzta a lábait, lilán kandikált ki a khakiszínű kabát alól megvastagodott nagylábujjkájának a körme ...

— ö az? — kérdezte románul a lánytól a civil, aki az ezredes barátja volt.

304