Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)
A síverseny alatt az ember nem hall, nem lát, csak belemerül a sebességbe és cselekszik. Jobbra, balra, emeled a bal lábad, megdobott egy hóbucka, emeled mindkét lábad, magad alá húzod akár repülőgép a futóművét, egyenletesen engeded visz- sza a hó felé, újból pályát érsz, derekad mellé vonod a karod, testeddel párhuzamosan a síbotokat, keresed az esésvonalat, száz kilométeres sebesség fölött vagy ... Es erről te mit sem tudsz. Ezt csupán az edződ és a barátaid mondják el verseny után vagy akkor döbbensz rá, amikor látod felvételről a versenyt. És ilyenkor megijedsz, elhatározod, hogy többé nem indulsz lesiklóversenyen, akkor arra gondolsz, hogy ha... De verseny közben nincsen esélye a „ha”-nak. Verseny közben nincs gondolkodás. Csupán a Három Fenyőknél, ahol időt ad rá a pálya. Ott megtörténhet egyszeregyszer. Mert nincs közvetlen veszély. De ezért a kilazító nyugodtságért megbüntet a pálya: rádöbbent arra, hogy lankás helyein is önmaga törvényei szerint való, ott is jelen van, ahol nem próbára tevő erőszakossággal áll veled szemben... Amióta sítanár vagyok, unom a sízést. Miközben a turistáim mögött poroszkálok nincs mit kezdenem az időmmel és ezért gondolkodom. Történeteket mondok magamban, s ha megelőzöm őket addig motyogok magamban, amíg beérnek. Azóta nap mint nap egyre inkább elszakadok a hegytől, nem érzem kényszereit, ezért sokszor úgy tűnik mintha én lennék az ő birtoklója és nem fordítva. Hiszen nem vállalom már kockázatait, nem vállalom az együttlétet vele, csupán szórakozom havas felületén s úgy teszek mintha síznék, holott csak csuszikálok s morfondírozom magamban. Egyszer-egyszer még így is odadönget, de ennek már nincs tétje, amolyan incselkedés ez, mint ahogyan öregembert és gyereket is csak szelíden morog meg az okos kutya. A sízés most már nem más mint a munkám, kénytelen cselekvés a látszatokért: pénzért, egészséges levegőért, kötelességből fakadó elégtételérzetért... Ügy vagyok vele mint a huszonöt éve házastársak a nemi közösüléssel: tudják még, de rutinból, megszokásból csupán... És ez a hét öt napján így történik. De van egy hatodik nap is, amikor szabad vagyok, amikor magamnak sízek. Nagy nap ez. Előző este nem megyek a bárba, már tíz órakor lefekszem ital és nők nélkül. Reggel hatkor kelek, kimegyek a szálloda elé, megvizsgálom a havat, ráfújok, kezembe veszem, tenyeremmel simítom. Aztán bevakszolom a sílécemet. Éppen olyan komolyan mint régen a nagy versenyek előtt. Utána megérdeklődöm, hogy melyik pálya szabad, melyik van lezárva — s milyenek rajta a hóviszonyok. Ügy készülök erre a napra, mintha olimpiai versenyfutamon vennék részt. Nem beszélgetek senkivel. Nem is reggelizek a többiekkel, hanem sietek a felvonóhoz. Ott a kiskocsmában már mindenki tudja, hogy ez az én napom, tudják mit szoktam ilyenkor reggelizni és azt is, hogy nem kell kérdezősködni tőlem, mert amúgy sem felelek semmilyen kérdésre. Csend van köröttem, ám lehet, hogy a konyhában éppúgy ösz- szenevetnek a hátam mögött mint ezt az öreg Dánnál teszik, amikor a régi versenyekről mesél. De nem érdekel: mert ameddig ezeket a napokat meg tudom tartani magamnak addig nem silányulok turistává, addig személyes kapcsolatban maradok a heggyel. Reggeli közben döntöm el, hogy hány lesiklást fogok végezni és melyik pályán. A liftnél kissé megilletődötten köszönnek rám a fiúk. Szemük sarkában búj- káló rezdülésekből érzem, hogy irigyelnek, mert ők is versenyzők voltak valameny- nyien, de nincs idejük vagy energiájuk, hogy bár egy napra megtartsák magukat a hegy valódi fiainak. De azért szeretnek is magukban, mert értük is teszem, amit ezeken a napokon szinte szertartásosan elvégzek... Az első székkel megyek fel, közben kémlelem a csúcsot, vajon meddig ereszkedett le az éjszaka a köd, hol, melyik szakaszon milyen lehet a hó... És a felvonó pályájának a közepénél a meleg már sus- torog a mellemben, az izgalom piros labdái megjelennek a szemem előtt, szintolyan tűzkerékben mint akkor, amikor az ilyen liftút alkalmával csak az a kérdés dobolt a fülemben: pár perc múlva bajnok leszek-e vagy sem?! Most nincs ilyen direkt versenytétje a dolognak, de a tét éppen ezért sokkal nagyobb. Most nem mással, most csak magammal versenyzek: vajon jobb leszek-e mint egy héttel ezelőtt? Vajon sikerül-e még egyszer hibátlanul a lesiklás? Mert időre siklóm. Készítettem magamnak egy stopperórát, amelyet magam tudok beállítani. Egy régi fényképezőgép önkioldóját használtam föl erre a célra, amelynek zsinórját a pulóver alatt a karomon ke301
