Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)

resztül a bot fogantyújáig vezettem. Itt van a gombja. Egyik nyomásra indul, a másikra megáll... Felérek a csúcsra. Sem turista, sem versenyző nincs még a pályán. Egyesegyedül vagyok a heggyel. Alattam a völgyet bodor páratakaró borítja. Alatta nyugosznak a hangok. Itt fent csend van, megmérhetetlen és kiszámíthatatlan csend: pontosan hallani benne a vérem lüktetését, pontosan megszámolhatni általa a pulzusszámokat. Ilyenkor nyugalmi állapotban nyolcvan. Fel fogok gyorsulni majdnem kétszázra s utána két perc alatt kell visszaállnom az eredetire. Ha ez így történik akkor formában vagyok... Felkötöm a sílécemet. Tornával és néhány gyors ívvel bemelegítek. A hó pazar, az idő ideális... Félhangosan mondom magamnak: „Kerván István a starthoz. Harminc másodperc.” Nem kell utánaszámolnom. Pontosan tudom, hogy mikor telik le belőle az első tizenöt. Aztán megsimítom a szemüveget, mutatóujjammal egy kissé a halántékomat, és: „öt, négy, három, kettő, egy, start!” Nem emlékszem, hogy mikor nyomtam meg az önkioldó gombját. Nem emlékszem semmire... Leérkeztem. A felvonónál még lihegek, amíg lecsatolom a lécemet. Érzem, hogy a pulzusom visszaállt a normálisra. Az első lesikláson túl vagyok. Miközben megyek a felvonó lépcsőjén felfele még hallom, ahogyan Iliuta a hátam mögött mondja: Még most is beleférne az első tízbe. Ügy mondja, hogy én is halljam, akarja, hogy jólessék. Tudja jól, hogy miért. ígértem neki egy nyugatnémet anorá- kot. Én úgyis annyit kapok a turistáktól amennyit akarok. De ennek ellenére jólesik a dicséret. Mert a lesiklás valódi volt: a Három Fenyőknél a fal közepéig repültem, de nem estem el. Pedig a nehezebb részen mentem, éppen úgy mint hatvankettőben, amikor két szikla között találtam meg azt az egynyomnyi sávot, s ez akkor egy országos bajnokságot jelentett. Ezt el is mondom Iliutának, de azt már nem teszem hozzá, hogy ennek ellenére nem engem vittek Ausztriába, hanem őt, mert nekem a káderlapom állítólag rossz volt... És Iliuta löki is alám a széket, mennyi volt, kérdezi, két perc negyvenhárom, mondom, Kozsi legyint, ez messze van még a pályarekordtól, hányat akarsz még ereszkedni fordul felém, még kettőt válaszolom, erre rámterít egy hatalmas báránybőrsubát, nehogy megfázzam a feifele-úton, addig zárva tartom a pályát biztosít jóindulata felől, köszönöm, kiáltom neki, mert már csüngök a kötélen, visz a lift felfele... Ez sikerült, vajon a második milyen lesz, gondolom magamban, két másodperccel jobb tudok ma lenni, gondolom. Közben a páratengerből kiemelkedik a nap, érzem hogy éled a hegy, sietnem kell, hiszen még két lesiklásban a hegyen. Ez pedig azt jelenti, hogy még síző vagyok? Ezt a gondolatot togató senkiházinak a hegyen... A harmadik lesiklás után fáradt vagyok. És letört. Nem tudtam még a három percen sem belül kerülni, ez pedig gyenge idő. Ezzel még hatvanegyben is csak tizenhatodik lettem volna. De lejöttem egymásután háromszor lesiklásban a hegyen. Ez pedig azt jelenti, hogy még síző vagyok? Ezt a gondolatot himbálom magamban, amíg visszamegyek a szállodába. Letusolok és magamra veszem a „civil” ruhát. Indulok a városba, a moziba. Mert így csináltam akkor is, amikor még versenyző voltam. A lesiklás után, amelyet a versenyek utolsó napján tartottak, mindig moziba mentem. Aztán a következő szabadnapot átaludtam, hiszen az edzések csak kedden kezdődtek.

Horst masszírozza sípesontját: változni fog az idő. Ilyenkor mindig sajog a lábában az a vacak fémgyűrű. Horstnak tizenöt évvel ezelőtt tört el a lába. Lesikló- versenyen. A Három Fenyők alatt, a Nagy Falon.2

— Pénteken feljöttek a klubtól — meséli Horst. Ti erre már nem emlékezhettek, Lehet, igaz sem volt, olyan régen volt, mint egy mesében. Én sem hinném el, ha nem velem történt volna meg. És ha nem lenne a lábamban még mindig ez a rohadék drótdarab, s nem emlékeztetne rá valahányszor az idő megváltozik. Abban az időben még gyakoriak voltak az ilyen ellenőrzések. Ellenőrizték, hogy a reggeli edzés előtt megtartjuk-e a kötelező politikai órát, hogy Sztálin elvtárs és Gheorghiu Dej3 elvtárs eszméi szerint készülünk-e fel arra, hogy a szocialista sport magasabbrendű- ségét bármelyik pillanatban bebizonyíthassuk a rohadó kapitalistáknak. Hogy -megháláljuk-e teljes erőbedobással azt a messzemenő gondoskodást, amelynek folytán, miközben a hős munkásosztály a gyárakban dolgozik, a munkásosztállyal szövetkezett lelkes parasztság énekszóval vonul be a kollektív gazdaságokba,4 miközben az elkö302