Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - ROMÁNIAI ÍRÓK - KÖLTŐK - Valuch Tibor: Magyarság és radikalizmus (Salamon Konrád: A harmadik út kísérlete) (kritika)
szikusait, az adott országok tankönyvi törzsanyagát állítsa egymás mellé, kiegészítve a nemzeti mitológia népszerűbb megjelenési formáival (ld. Libuse). Az összehasonlítás szempontjai igen sokrétűek, a műfaj történettől az olvasásszociológiáig, sajtótörténetig, a befogadás-kutatásig (ld. Ady Endre és a szomszéd népek irodalma) és a fordítások vizsgálatáig terjednek. Az elméleti írásokban vázolt feladatok nagyságával azonban nem mindig jár együtt az ehhez illő fogalmi pontosság. A kötetet záró értekezésben (Az összehasonlítás lehetőségei a kelet-közép-európai irodalmak vizsgálatában) például ilyen megfogalmazásokra bukkanhatunk: „A groteszk természetesen nem pusztán műforma vagy hanghordozás, hanem elsősorban világnézet kérdése...”; „a ... belső monológ hősét is megkísérti az egzisztencialisták végsőkig vitt, úgynevezett sztoicizmusa, s a kicsiny partizáncsoportok is úgy érzik néha, Sartre-ral szólván: a Pokol, az a többiek”; „... lelhetnénk nyilvánvaló párhuzamokat, leginkább a líra területén. Ilyen a hosszúvers előtérbe kerülése (L. Novomesky, Matej Bor, Juhász Ferenc), ilyen a ... rövid vers hangsúlyos jelenléte” (388—390. 1.). A groteszk meghatározásához tán közelebb visz az irányzat, illetve az esztétikai minőség fogalma, a „belső monológ hőse” és a „partizáncsoport” között van némi fogalmi szintkülönbség, a hosszú és a rövid vers pedig nem feltétlenül regionális sajátosság. A vállalkozás erényei — új szempontból vizsgálja a térség nemzeti irodalmainak legfontosabb, a nemzeti tudat alakításában döntő szerepet játszott, főként XIX. századi szerzőit — és hibái arra utalnak, hogy e részterületen még várnunk kell a nagy összegző munkákra, a kutatás még nem jutott túl a kezdeti nehézségeken. VALUCH TIBOR Magyarság és radikalizmus SALAMON KONRÁD: A HARMADIK ÜT KÍSÉRLETE Huszadik századi történelmünk lényegét tekintve meg-megújuló küzdelem a szabadságért, a társadalmi önrendelkezés jogáért, az erőszakra épülő és gyakran ránk oktrojált hatalmi rendszerek visszaszorításáért, a magyarság természetes fejlődési lehetőségeinek biztosításáért. Ügy tűnik — vállalva a leegyszerűsítés kockázatát —, hogy a civilizáció fejlődése nyomán egyre élesebbé váló kihívás tartós modernizációs szükségletet teremtett, amelynek sikeréhez elengedhetetlen a különböző életszférák között mutatkozó diszharmóniák csökkentése. A modern európai nemzet megteremtése olyan feladat, amelynek megoldásával a magyar progresszió immár másfél évszázada kísérletezik. A javallott és alkalmazott gyógymódok meglehetősen sokfélék voltak, ám annyiban közösnek látszanak, hogy legtöbbjük centrumában a polgárosodás gondolata áll. Fejlődési lehetőségeinket erőteljesen korlátozta az, hogy a Duna-táj az elmúlt évtizedekben túlságosan gyakran vált történelmi átjáróházzá, minek következtében nem tudtuk kellő mértékben függetleníteni magunkat az uralkodó korszellemek hatásaitól. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a demokratikus elemeket és módszereket tartalmazó modernizációs elképzelések — némi nagyhatalmi segédlettel — rendre elbuktak a konzervatív 283
