Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - ROMÁNIAI ÍRÓK - KÖLTŐK - Pálfalvi Lajos: Új utak az irodalomtörténet-írásban (Fried István: Utak és tévutak Kelet-Közép-Európa irodalmaiban - Tanulmányok) (kritika)
PÁLFALVI LAJOS Űj utak az irodalomtörténet-írásban FRIED ISTVÁN: UTAK ÉS TÉVÚTAK KELET-KÖZÉP-EUROPA IRODALMAIBAN (TANULMÁNYOK) Az elmúlt másfél évtized eredményeit összegző kötetében Fried István két távlati célt tűz nemcsak önmaga, hanem a magyar irodalomtörténet-írás elé: regionális kontextusba helyezni a magyar irodalmat és létrehozni a komplex regionális szintézis magyar változatát. E választott célok az új szemléletű irodalomtörténeti tanulmányok mellett komoly elméleti munkát is igényelnek: tisztázni kell, újra kell értelmezni az irodalomtörténet válságos ágazata, a komparatisztika olyan alapfogalmait, mint a nemzeti irodalom, a megkésettség, a világirodalom „hatása”, fogadtatása, e fogadtatás feltételei, az adott irodalom felkészültsége, „elvárási horizontja”; ebben jelentős segítséget nyújt a szlovák Öurisin magyarul is megjelent elméleti munkája, a térség komparatisztikájának eredményeit összegző összehasonlító irodalomkutatás (Bp., 1977). Noha a szerző a múlt eredményeire hivatkozva elutasítja az úttörő szerepet (11. 1.), nyilvánvaló, hogy a magyar irodalomtörténetben a regionális szempontok ilyen súllyal, mint most, a nyolcvanas években, soha nem voltak jelen, így sajátos paradigmaváltás tanúi lehetünk. Ami a hagyományt illeti, a kötet címében rejlő kettősség azt mutatja, hogy a tudománytörténet ambivalens, nem mindenkor segít, az értékes kezdeményezések mellett ott éktelenkedik a nacionalista, birodalmi vagy faji eszmék „alkalmazott tudománya”. A regionális vizsgálat azonban azt is kimutatja, hogy az érintett irodalmak eltévelyedéseikben is számos hasonlóságot mutatnak. A két véglet a belső fejlődést abszolutizáló, regionális és világirodalmi kapcsolatokat háttérbe szorító szemlélet, illetve a legtávolabbi kultúrák mámoros egymásra találását hirdető világbirodalmi ideológiába vetett hit (ez utóbbira egy anekdotikus példa a Magyarországon novellistaként ismert Jan Himilsbach Ali-Bam-Szulejmán, az Arab Demokratikus Ifjúsági Szövetség küldöttének köszöntésére, aki 1955. július 15-én érkezett az ifjúsági fesztivál alkalmából Varsóba, a Főpályaudvarra, a második vágányra, a negyedik peronra című versének két sora: „Már az autóból kérdezted: „Du bist Kommunist?” / Azt feleltem: igen, bár még távol áll tőlem...”). Szerencsére pozitív példák is akadnak, közülük is kiemelkedik a külön tanulmányban méltatott Bartók Béla alakja. Ami a kötet tematikáját illeti, van benne bizonyos elméletileg nem indokolt szűkítés. Az irodalomtörténeti munkák a felvilágosodástól az avantgárdot követő korszakig terjedő időszakot vizsgálják, így hiányzik a kötetből a latin nyelv jelenléte miatt még nyelvileg sem teljesen elkülönült, az önállósodás kezdetibb fokán álló, illetve az 1945 utáni, a térségben uralkodó ideológiától szervezetileg, poétikai- lag, cenzurálisan, még világirodalmi tájékozódásában is a legutóbbi időkig meghatározott irodalmak képe. Noha nyilvánvaló, hogy a magyar irodalomtörténet-írás eme egyre életképesebbnek tűnő irányzatát, amely a hagyományos szlavisztikához képest épp a mitizált nyelvrokonság fogalmi körén kívül álló szempontjaival tud újat mondani, a legerőteljesebben az elmúlt évtizedekben szerzett közös tapasztalatok inspirálják. Ez a felismerés azonban publicisztikai szinten épp elég nyomatékosan jelen van ahhoz, hogy Fried István Havel, Michnik és Komád György összevetése helyett a XIX. század eljén készült komikus eposzokról és a Pontyira emlékeztető vígjátékokról írjon, vagyis a magyar, délszláv, szlovák, cseh és lengyel irodalom klasz282
