Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - ROMÁNIAI ÍRÓK - KÖLTŐK - Hermann Róbert: Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza partján (Csernovits Péter politikai pályája) (kritika)

1860-tól kapcsolatban állt a Kossuth-emigráció vezetőivel, 1861-ben pedig először a karlócai szerb kongresszuson, majd a magyar országgyűlésen vállalt politikai szerepet. A karlócai szerb kongresszuson a magyarbarát párt egyik aktív szószólója volt. Érdekes, hogy Csernovits ugyan ellenezte az ország föderalista átszervezésének gondolatát; ugyanakkor támogatta a határőrvidék feloszlatását, ott új megyék kialakítását, s ezekhez a velük határos megyék szerb lakosságú területeinek csatolását, s így az önálló Vajdaság kialakítását. Az 1861-es magyar országgyűlésen Csernovits a határozati párt tagjaként vett részt. Azonban amilyen aktív volt a szerb kongresszuson, olyannyira visszahúzódott a magyar országgyűlésen. Az 1865—67-es, az 1869—71-es és 1872—75-ös országgyűlésen a szélsőbalt támogatta, bár túlzott aktivitással nem vádolható, s a szavazásokon gyakrabban volt távol, mint a tárgyalóteremben. 1875 után visszavonult a politikai élettől, s 1892. április 27-én bekövetkezett haláláig birtokán élt.

Jelentős személyiség volt-e Csernovits Péter? Véleményem szerint nem mérhető nemcsak Kossuthhoz, Batthyányhoz, Szemeréhez, de még olyan személyiségekhez sem, mint Vukovics Sebő, Csányi László, vagy Batthyány Kázmér. A kötet természetesen legalaposabban 1848-as működését dokumentálja (a 180 oldalas főszövegből 106 oldal), s a szerző itt több fontos részproblémát (pl. a nagykikindai események, a karlócai csata, az újvidéki vérengzés) tisztáz. Ugyanakkor szövegéből világosan kiderül, hogy Csernovits nem tudta igazán ellátni feladatát; a nagykikindai rendcsinálás után elbizonytalanodott, túlzottan jóhiszemű volt a szerb fölkelőkkel szemben, s akkor is a békés megoldást preferálta, amikor az csak az ellenfél előnyére szolgált. Hozzáteendő persze, hogy a magyar védelem kiépülése idején nem támaszkodhatott igazán komoly katonai erőre; ugyanakkor kellő eréllyel sem bírt ahhoz, hogy a bizonytalankodó katonai vezetőkre kellő hatást gyakoroljon.

A kötet e fejezetei azonban, bármilyen ténygazdagok is, nem mondhatók igazán sikerültnek. A szerző nem mindenütt tudott úrrá lenni az anyagon; a sok szálon futó események bemutatása nem mindig szerencsés. Így pl. előbb utal az újvidéki vérengzésre, mint hogy elmondaná, mi is történt ott. Az sem igazán szerencsés megoldás, hogy a főszövegben keveredik az események elmondása és a historiográfiai értékelés. Következetlen az egyes katonai alakulatok megnevezése; a gyalog- és lovasezredek esetében a szerző hol a magyar, hol a német alakot használja (Ferenc Ferdinánd ill. Franz Ferdinand). Nem tudni, melyik lehetett az 57. oldalon említett József huszárezred, hiszen ilyen alakulat nem volt. (Valószínűleg a Ferenc József vértes ezredről van szó). Következetesen téves a Dom Miguel gyalogezred nevének írása. Tökéletesen követhetetlen a Magyar Országos Levéltárban található 1848-as miniszterelnöki és belügyminisztériumi elnöki iratokra való hivatkozás. A szerző nem az iktatószámokat, hanem a filmtári tekercs- és felvételszámokat adta meg.

Mindezek persze apróságok, de fontos apróságok. Ettől függetlenül megállapíthatjuk, hogy a szerző fontos munkát végzett akkor, amikor Csernovits Péter életrajzát megírta. Munkája nélkülözhetetlen segítséget jelent a korszak kutatói számára.

(Dél-alföldi évszázadok. Békéscsaba—Szeged, 1988)

281