Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Veno Taufer: A tartós csoda (esszé) (Gállos Orsolya fordítása)
ugyan a halált, de épp úgy az újjászületést is, a kétségbeesést és a szkepszist, az öntudat szülőjét, továbbá a komor reményt és a dacos makacsságot is. A lengyel, a cseh, a magyar és a többi romantika, a szimbolizmus, a modern, akárcsak a szlovén, más mint Nyugaton vagy Keleten — ugyanígy a kortárs szlovén irodalom is, beleértve mindazt, amit a posztmodern jelent, ha egyáltalán van valami határozott jelentése. Edvard Kocbek költő, aki 1981-ben halt meg 77 éves korában, egzisztencialista volt és perszonalista, Mounier barátja a háború előtti párizsi években, katolikus, mégis a háború alatti ellenállás egyik legkiemelkedőbb vezetője. Az iszonyat, a szorongás, a félelem érzéseit fejezte ki verseiben, egyszersmind a belső, a misztikus szabadság iránti sóvárgást; partizánverseiben az egzisztenciális és metafizikai sorsszerűség különös módon világítja át a harcok kegyetlen valóságát. Kocbeknek szinte szöges ellentéte a regényíró Vitomil Zupán, Kocbek nemzedéktársa és sorstársa (a hatalom mindkettőjüket üldözte a háború után). Egyet sem tudok az általam ismert háborús regények közül, amit annyira áthatna a vitaiizmus, mint a Menüett gitárra című Zupan-regényt, melyben a szerző erőteljes érzékletességgel, szenvedélyes szemléletességgel és mindenfajta ideológia meg politika iránti távolságtartással mutatja be a háborús haláltáncot, amelyben az iszonyat és az erőszak színe előtt az ember végül is hű marad önmagához. Az erotika és a hasonlóan erős ellenállás van jelen vezérfonalként az úgynevezett szocialista börtönökről írott önéletrajzi regényében, a Levitariban. is. A háború után felnőtt fiatalabb nemzedék köréből, amely az úgynevezett szocialista realizmus elleni küzdelem és a korszerűbb stíluseszközök, mindenekelőtt a művészi alkotómunka szabadságáért vívott harcok idején kezdett el publikálni, hadd említsem meg Dominik Smole drámaírót, Lojze Kovacic regényírót, továbbá Dane Zajc és Gregor Strnisa költőket — kettejükhöz szoktak sorolni engem is. Smole drámái, elsősorban az Antigoné az időn túli értékeket rejtő eleven realitás szembesülését mutatja be azokkal az erőkkel, amelyek a rövidtávú és rövidlétű ideologizálást akarják ráerőszakolni az emberi közösségekre és az egyénre. Az Antigoné drámaiságát fokozza, hogy a hősnő meg sem jelenik a színen, így radikalizálva az isteni törvényeken alapuló természetes rend belső jelenlétét, szemben a metafizika és az irracionalitás törvényeivel, szemben a hatalom erején és az erő hatalmán alapuló „államrenddel” avagy világrenddel. Dane Zajc költő — kinek köteteit eleinte komornak, deprimáló és destruáló hatásúnak tartották, bibliai átkoktól ihleteiteknek — a halált, a megsemmisülést, az erotika halálát írja le. Szuggesztív költészet ez a világ és az ember széthullásáról, a modern ember szorongásainak gyökereiről, komor mélységeiről. Ha Gregor Strnisa mondjuk angolul írta volna formai szempontból is briliáns verseit, Yeats, Pound, Eliot vagy Ted Hughes verseivel együtt bizonyára az övéit is lefordítom szlovénre. Strnisa, aki két éve halt meg, az idő és az időtlenség transzcendenciájának és metafizikájának volt költője. Szüntelenül arra törekedett, hogy — mint maga mondta — „a kozmikus tudatot” vegye versbe, amit csak a „szabad szem” költői, imaginárius érzékelésével lehet felfogni, tér—idő védőszemüvege nélkül, amidőn az ember előtt felnyílnak a látszat és valóság közti dialektikus kapcsolat mélységei: mint a tudat határainak tudomásulvétele vagy inkább sejtése. Nem különös, hogy műveit balladái költészetnek nevezte. A prózaíró Lojze Kovacic sajátos jelenség a maga számtalan önéletrajzi elbeszélő művével. Az elbeszélés, az epikai megismerés szenvedélyével évek óta ösztönösen művel valamit, amiről oly sok elmélet születik a posztmodern szférájában: írja a tulajdon életét, ám ez nem valami 259
