Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Veno Taufer: A tartós csoda (esszé) (Gállos Orsolya fordítása)
prousti eltűnt idő keresése, hanem véres, vad vájkálás részletek, történések, emberek, eseménytöredékek között, és mindez nem ritkán félelmetes könyörtelenséggel érinti az író identitását szerelemben, gyűlöletben, halálokban, erőszakban, vérben és sárban, köznapi közönségességben, a háború éveiben és az utána következő évek legkülönfélébb fizikai és lelki erőszaletételei közepette, a szlovén élet megannyi rétegén keresztül, hogy elérjen végül önmagáig, s ezzel önmaga váljék kivételes irodalmi alakká az olvasó szeme előtt. (Az írók és a költők nevét főként a jellemző kontrasztok kedvéért válogattam ilyen sorrendbe. Ha az írói minőség alapján válogatnék, európai rangú kiváló alkotók további hosszú sorát kellene bemutatnom). Az a „tektonikus” és irracionális világ, amelyről szóltam, nagy erővel jelenik meg például Rudi Seligo drámáiban és prózai műveiben, amelyek a racionalizált és technicizált világ vagy „társadalom”, valamint a szélre sodródottak, kitaszítottak közötti drámai összecsapásokat dolgozza fel; máskor e világ és azon asszonyok közötti kirobbanó konfliktusokat, akikben valami ősi, „szent”, archetipikus, titokzatos munkál, a „rendezett”, „hasznos” világot fenyegető romboló erő. Legújabb, legendákat és apokrifeket tartalmazó kötetének címe: Molcanja — Hallgatások magáért beszél. Tornáz Salamun olyan költészetet művel, amely a töredékessé omlott világot az emberi létezés extázisában próbálja meg reprodukálni. Végül talán szerénytelenség nélkül említhetem saját kötetemet (Vodenjaki — Vízilények), melynek megírására egy majd tízezer éves civilizáció maradványainak élménye késztetett. E civilizáció a Duna mellett maradt fenn, félig hal, félig ember alakú szobrok régészeti leleteivel, s úgy jelent meg előttem, mint az antropomorfitás titokzatos üzenete. Ez a borzongató élmény adta, hogy „az archetípus szervezze a verset”, a vers jelenidejét és a tulajdon tapasztalatomat a múlandóság és az örök emberi fájdalommal megszentelt titkának komor fényénél. Szeretném, ha a Vodenjaki versei a kitörölhetetlen antropomorfitás, vagyis az emberhez való hasonlatosság, tehát az emberiesség himnuszai volnának, a nihilista antropocentrizmussal szemben az emberi mivolt, az eg- zisztencialitás és az etikum minden lényeges konotációjával. Végül hadd szóljak arról, hogy a Szlovén Írók Egyesülete tevőlegesen és jelképesen is rá kívánja irányítani a figyelmet a közép-európai térségben és a többi európai kulturális szférában élő népek civilizációs és főként kulturális kapcsolataira. A Szlovén Írók Egyesülete 1988-ban adja ki harmadszor a Vile- nica közép-európai irodalmi díjat. Nevét egy poétikus szépségű karsztbarlang- ról kapta, melyet 1821-ben a világon először nyitottak meg a turisták számára. Vilenica olyan helyet jelent, ahol mitológiai lények, tündérek élnek. A díjat háromnapos találkozó keretében nyújtjuk át, mely találkozón kilenc középeurópai ország költői, írói, kritikusai vesznek részt a Baltikumtól az Adriáig, Vilenica országaiból. Először, 1986-ban az olasz Fulvio Tomizza, majd 1987- ben az osztrák Peter Handke, 1988-ban Esterházy Péter kapta.* Műveik, mint a díj alapszabálya megfogalmazza, „különleges művészi erővel tükrözik a Balti-tenger és az Adria, a Bern és Belgrád között élő népek emberi és kulturális tapasztalatait. E térség nem annyira földrajzi körülhatárolhatósága révén tartozik együvé, mint inkább a közép-európai szellemi, művészi tapasztalat tendenciái, a türelem, az agresszivitás hiánya, a megértés, a pluralizmus, tehát a különbözőség integráns elve révén. Művészi ereje az ott élő alkotók jellegzetes műveiben él és formálódik”. (Gállos Orsolya fordítása) * Az 1989. évi díjat Jan Skácel cseh költőnek ítélték oda. (A fordító megj.) 260
