Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)
Ezen a ponton be is fejeztem a szovjet övezetbe tartozó emberekkel folytatott beszélgetéseket. Mikor a fiamat deportálták a németek, sok orosz katonával és civillel találkozott Ausztriában, akik hadifoglyok voltak vagy különféle kényszermunkát végeztek. A hitleri korszakban közelebb kerültek egymáshoz, nyíltan beszélgettek, később a fiam kérésemre több ilyet elmesélt, sőt lejegyzett. Arról is mesélt, hogy viselkedtek, miután bejöttek az oroszok. Valahogy úgy alakult, hogy az új helyzetről szólván a többségük egyetértett abban, hogy bármit is tesznek, az rájuk nézve rossz lesz. Elszökni Nyugatra? Mihez kezdenének idegen földön? Rossz! Visszatérni a szovjet uralom alá? Hiszen odatartozunk, ott nevelkedtünk, de az rossz sors, úgy se jó. Különbözőképp választottak. Az egyik no már elszökött Magyarországon és az úgynevezett priojom- nüj punktról”, a gyűjtőből és elmondta, hogy a visszatérőket egész idő alatt foglyokként kezelték, később, hosszas kihallgatások után osztályokba sorolták őket: akiket árulóknak találtak, azokat elvitték valahova, az ártatlanoknak engedélyezték, hogy visszatérjenek régi lakóhelyükre, másokat besoroztak a hadseregbe. Fiam, aki az angol missziónak tolmácsolt, hogy szót értsenek a lengyelekkel akik jelentkeztek, hogy visszatérnének az országba, találkozott ott egy ezredessel az orosz repatriálási misszió főnökével. A lengyel hazatelepülő csoportok többszáz főtt tettek ki, az oroszok együttvéve is csak néhány embert repatriáltak. A tolmácsok, angol, lengyel és orosz tisztek baráti összejövetelein ez az orosz ezredes, nem veszítve el humorérzékét, tréfálkozott a fiammal, tudván, hogy a Kárpátokból, Kolomea környékéről származik: „Hiszen goszpogyin Vincenz a mi emberünk, szovjet állampolgár. És mi goszpogyin Vincenzet repatriáljuk. Vöt! Bemálházzuk a vagonba és rendőri felügyelet alatt elküldjük oda, ahová való.” Ezekkel az évődésekkel, amelyek sava-borsa magában rejtette az egész tudást arról, mit is jelent ez, vége szakadt a szovjetekkel való kapcsolatainknak. FOLYTATÁS NÉLKÜL Gavrila főhadnagy, mikor megadta a címét és kételyeinek adott hangot, me? érkeznek-e a levelek, értésemre adta, hogy azokat nem veszik jó néven. Régóta tudtam erről, pedig úgy tetszett, ezeknek az embereknek, akik meghagyták nekem a címüket, időnként járna egykét jó szó vagy legalább valami élet jel. De mindenekelőtt az én saját címem lett érvénytelen, a szülőföldemen, mert azt a vidéket, az ún. Galíciát beolvasztották a Szovjetunióba és sem a visz- szatérés, sem a kívülről való bejutás nem lehetséges. Einstein egyszer azt tanácsolta egy lengyel költőnek, hogy térjen vissza hazájába, bár érthető, hogy ő maga még a háború, a nácizmus bukása után sem tért vissza Németországba. Magyarázza el nekem valaki, hogyan juthatnék el a szülőföldemre, hogyan érthetnék szót a szomszédokkal és a barátokkal, akik ott maradtak, hogy juthatnék el szüleim és barátaim sírjához. És még ha mindennek dacára valahogy el is jutnék oda, ezek az új, háborús ismerőseim, akiket fentebb említettem, megkapnák-e tőlem onnan a hírt? Lehet, hogy elnémulnának, ahogy annyi honfitársukkal való kapcsolataikban is hallgattak, mert nagyrészt az oldotta meg a nyelvüket, hogy a kordonon kívül voltunk. S ha végül válaszolnának, lehet, hogy hajlamosak lennének, mintegy az ismeretség felszámolásaként, a gramofonlemezek szokványos stílusához folyamodni. Vagy ha továbbra is 247
