Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)
megőriznék a bizalmukat irántam, lehet, hogy rejtjelek valamiféle virágnyelvén igyekeznének szót érteni velem, amit nem értek. Itt a példa, mintha célzatosan, megrendelésre küldték volna, megerősít kétkedésemben, és bizonyítja, mennyi akadály tornyosul mindenfelé azok előtt, akik szeretnék átmenteni rokonszenvüket a háború utánra és szót akarnak érteni azokkal a katonákkal, akiket a háború idejéből ismernek. Lám, a háború után Lengyelországban hasonló akciót kezdtek a lengyel nők. Csakhogy az egyes emberekhez nem mint barátokhoz, ismerősökhöz fordultak rögtön, hanem mint a Vörös Hadsereg katonáihoz, ezért ez az akció nem önkéntesen szerveződött, hanem a kommunista párt e levelezés, azaz a szovjet katonákkal vagy az elesettek családtagjaival való kapcsolattartás céljából létrehozott nőszövetségre bízta. Szükségtelen kétségbe vonni, hogy e nőszövetség elnöke, a kiváló kommunista rokonszenvet érzett úgy általában a szovjet katonák iránt, de fel kell tételeznem róla, hogy a kommunizmus és a szovjet állam harcosait látta bennük, nem pedig ezt vagy azt az embert, vagyis Vász- ját, Misát vagy Szását. Ezen kívül azt is nehéz lenne megtudni, hogy, amilyen diktatórikus uralom van Lengyelországban, más asszonyok, akik e szövetségbe tömörültek, valóban spontán módon kezdtek-e ebbe a tevékenységbe. De az már mindennek a teteje, hogy ezt az akciót, a katonákkal való levelezést is államosították s ezáltal kasztrálták. A lengyel nők leveleit ugyanis az Intézmény egyik mellékágán, a szovjet katonai képviselet segítségével juttatták el a katonákhoz. Megtudhatjuk, hogy a képviselet közreműködését a levelek továbbításában a katonai titkok megőrzésének szükségszerűségével indokolták. Kell ennél több? Mennyire csodálkoznának és zavarba jönnének katona ismerőseim, ha például az ilyen szolgálati úton továbbított és az Intézmény befolyásának helyre- állítása után ellenőrzött levelek közt utalásokat találnának beszélgetéseinkre, olvashatnák a nem feltétlen tendenciózus folytatást, a fesztelen kérdéseket és vallomásokat. Attól tartok, rossz néven vennék tőlem, legalábbis, mint az egyik szakács, nehéz felfogásúnak tartanának, vagy egyszerűen ostobának. De még e dialógusok államosítása sem járt sikerrel Lengyelországban. Mert a varsói szovjet nagykövetség melletti katonai képviselet 1950. július 19-én kelt levelében (amint azt közlik a lapok) értesítette az anyák körének elnökségét, hogy felfüggeszti a levelek továbbítását, mert sok levél, amely a katonáknak (és az elesettek hozzátartozóinak) szól, sértő hangot üt meg. Vagyis, ha a levelek valóban sértőek voltak, akkor valószínűleg kényszerűségből küldték, ezért inkább rosszindulatot fejeztek ki, nem pedig barátságot és kollegialitást. Ha pedig a vádak igaztalanak, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a képviselet mindent elkövet, hogy véget vessen e levelezésnek. Szóval, a megfontolt hadtápos százados ábrándjai, amelyeket virágos jó kedvében mondott el a szabadságról folytatott szimpóziumunkon a szabad kapcsolattartásról, eszmecseréről, párbeszédről, amelyek felfedték előttünk a csodatevő szabadság utáni vágyat, a belé vetett titkolt hitet, továbbra is ábrándok maradnak. Még az ilyen jelentéktelen, ugyanakkor valódi dialógusokat sem lehet folytatni, amelyeket a háború indított el az emberek között. De mi is kell az új, igazi dialógusokhoz? Nem látni, hogy a mosoly a legfelsőbb szinten és a miniszterek beszédei, akiknek minden fenntartás nélkül eladják népüket, s akiken kívül egy embert sem látni, lehetőséget nyitnának az emberek közti beszélgetésekre. A további észrevételek már nem tartoznak a témánkhoz. 248
