Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

bújtatniuk feleségüket, hogy átengedjék őket Bécsbe. Panaszkodtak a kis államokra, a közép-európai helyszűkére és arra a politikai ostobaságra, hogy lép- ten-nyomon új határ húzódik, méghozzá igen szigorú. A helyzet összekötött bennünket, így hát én is bólogattam, bár rossz lelkiismerettel. De amint megmondtam, már hosszabb beszélgetés után, hogy lengyel vagyok, beszélgető- társaim észrevétlenül távoztak, egymás után átültek a másik asztalhoz a vagon túlsó végébe. Míg kezdetben, az első asztálnál ülve vidáman és némi rokon- .szenvvel reagáltak a megjelenésemre, a másik asztalnál szinte már észre sem vettek. Bizonyára nem valami személyes vagy nemzeti idegenkedésből, csak a régóta jól kitanult puszta óvatosságból.

Bécsben nem láttam szovjet embereket és egyszer sem beszéltem velük. Csak az Alpokban, egy magasan fekvő, hegyi menedékházban, ahol az osztrák felkelők valamiféle ünnepséget készültek tartani az SS-szel folytatott harcban elesett antifasiszta honfitársaik tiszteletére, ott találkoztam két szovjet tiszttel, akit erre az ünnepségre delegáltak. Feladatuk, mint rögtön megtudtam, az volt, hogy tiltsák be ezt az ünnepséget, érthetetlen okból, de hát ez volt a parancs. A menedékház körül összegyűlt osztrákok zúgolódtak, valamelyikük az SS-szel folytatott harcokban elesettek sírjára mutatott, amely a havasi rét túlsó szélén volt, és azt mondta: „Hát nem értitek, hogy ezeknek több közük van a hitleristákhoz, mint hozzánk”.

Az egyik szovjet tiszt, a kopasz fejű őrnagy, mintha esetlenül faragták volna ki egy darab fából, rögtön ismerősnek tetszett. De nem, nem ő személy szerint volt ismerős, csak a foglalkozása. Egy pillanat múlva már be is mutatkozott, mint politruk (poltiszt). A másik fiatal ukrán ezredes volt, élénk, elég kedves, de túlságosan fiúsnak tetszett nekem, ahhoz képest, hogy ezredes. Velem együtt ott volt egy lengyel szocialista párti, akit mint tisztet osztottak be az akkori, pártállását tekintve semleges lengyel misszióhoz. A szovjet ezredes, mint lengyelektől, megkérdezte tőlünk, mit gondol a lengyel közvélemény arról, hogy Lemberget elcsatolták Lengyelországtól. Lengyel egyenruhát viselő ismerősöm elővigyázatosan és tárgyilagosan felelt: „A lengyelek általában ellenzik Lemberg elvételét és csodálkoznak, hogy ezt tette a szovjet kormány”. Az ezredes tűzbe jött: „De hisz Lvov russzkij gorod, évszázadok óta, kezdettől fogva orosz város.” Megjegyeztem tehát, hogy a lengyelek mellett inkább az ukránoknak, nem pedig az oroszoknak lehetnek igényeik Lembergre. Az ezredest elkapta a hév. „Üres szócséplés, én magam is ukrán vagyok, azaz ruszki”. Megpróbáltam közbevetni, hogy Molotov, elismervén, hogy a város lengyel, Ukrajna, nem pedig Oroszország számára követelte vissza, de itt a lengyel tiszt, a szörnyű hitleri koncentrációs táborok tapasztalt törzsvendége óvatosan lecsillapított mindkettőnket. „Ez nem tartozik a tárgyhoz. Kizárólag az ezredes kérdésére válaszoltunk: mit beszélnek erről a lengyelek, nem pedig arra, kinek van igaza.”

A főként Bécsben élő lengyelekből álló bécsi lengyel misszió szinte semmit sem tudott a szovjetekről és ezen a ponton minden tisztviselője zavarban volt, ha ugyan nem esett pánikba. Csak egy fiatal vegyésszel találkoztam, akit, mint sajtó referenst, nemrég küldtek Varsóból, ő többet tudott, mint feltételeztem, a sajtónál betöltött szerepe csak álcázás volt, oly unintelligensen látta el feladatát, mintha sacrificio del intellettója hangsúlyozását tekintette volna megbízói iránti hűsége fő feltételének. Egyszer ugyanis, amikor egy szobában aludtunk a hegyi menedékházban, virágos hangulatában bevallotta nekem, hogy elvitték Oroszországba és ott hosszabb időt töltött büntető táborban. „Olyan szörnyű volt, hogy majdnem elvesztettem a szocializmusba vetett hitemet.”

246