Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

ningrád alatt, és már elengedték szabadságra, de elveszítette a szabadságos papírokat, így még most, annyi év után sem találkozhatnak .

Végül, egy alkalmi ismeretségnek köszönhetően az egyik honfitársam, idősebb, tapasztalt és különösen szolgálatkész ember, elvitt a szovjet őrnagyhoz, aki a vasútállomás parancsnoka volt, hogy intézze el az én bécsi utazásomat. Furcsa, hogy a határok lezárására és megerősítésére, noha ez valójában fontosabb orosz célokat szolgált, mert lehetetlenné tette e kis országok bármiféle együttműködését, az orosz tisztek és hivatalnokok panaszkodtak leginkább, unatkoztak és türelmetlenkedtek, amiért pár kilométerenként új állam kezdődik. Ezt a közép-európai nemzetek politikai korlátoltságának tulajdonították. Ugyanígy volt ezzel az őrnagy, akihez elmentünk a pályaudvarra. Panaszkodott, hogy Oroszországban mindenféle határ nélkül kilométerek ezreit is megteheti, itt pedig lépten-nyomon határba ütközik. De a kissé faragatlan, bár közvetlen őrnagynak valami más piszkálta a csőrét, amikor megpillantotta a két lengyelt. Nemrég hallotta, hogy „az erdei osztagok” Lengyelországban rátámadnak a szovjet hadseregre, szabotálnak, sőt meggyilkolják a katonákat. Minden személyes ellenségeskedés nélkül indulatba jött, mintha mi ketten minden lengyelt képviselnénk: „Tudják, hova vezet ez? A végén kipusztítják ezt az egész megszállott, áruló fajtát!” Ez nem gyűlölet, csak öntudatlan reakció volt. És én az adott pillanatban a lehető legjobban reagáltam rá: hangosan elnevettem magam. Ez lefegyverezte az őrnagyot és megkérdezte: „Mit nevet?” „Hiszen ezt sem ön, sem egyetlen orosz nem gondolja komolyan.” „Miért ne gondolnám?” — kérdezte fesztelenül. „Mondja őrnagy úr — kérdeztem ezt követően — maguknál Oroszországban már nincsenek is bolondok?” „Mit jelentsen ez? Hogyhogy nincsenek? Mindenhol van elég bolond. ” „Hát nekünk, lengyeleknek, nem lehetnek meg a magunk bolondjai?” Az őrnagy erre kezet szorított velem és annál inkább örült, hogy tehet valamit értem. Örömest beleegyezett, hogy a szerelője átcsempész a határon villamosított vonaton és elvisz egészen Bécsig: „Nu, konyecsno, természetesen, szívesen, mert itt is van jó sok bolond. És mindenhol. Itt valami Szlovákia van, határ, aztán meg Ausztria és így tovább, lezárták a határokat és államosdit játszanak. Vigye el őket az ördög!” Az őrnagy megint komolyan nézett rám és, visszatérve az előző beszélgetéshez váratlanul így szólt: „Tudom, mit gondolnak maguk. Sokáig szorongatták a lengyeleket és attól félnek, hogy esetleg megint elnyomás lesz. Ez biztosan a mi bűnünk volt, oroszoké, a mi durvaságunk. De az is igaz, hogy bennünk nincs gyűlölet. Maguk viszont gyűlölnek bennünket és, ami rosszabb, lenéznek minket. Milyen jogon?” Meglepett, így azt feleltem, ami a nyelvem hegyén volt: „Mit akarnak? Jusson eszébe a maga élete, vagy valamelyik ismerőséé, mi van akkor, ha a gyengébbet fojtogatják, szusszanásnyi időt sem hagynak neki? Hát mit tehetne? Gyűlöli! Lehet, hogy nem valami nemeslelkű dolog, de mit kéne csinálnia?” Az őrnagy visszatért az aktualitásokhoz, azaz a villamosított vonathoz. „Akkor hát, rendben van, szeretetet kérünk, tegyék meg a kedvünkért, már holnap utazhat és szerencsés utat kívánok.”

Másnap elutaztam a kis villamosított vonattal Bécsbe. Gondosan bezártak a WC-be, bár az osztrák határon bekopogtak, a szerelő megnyugtatta az ellenőröket és a kopogás abbamaradt. Aztán, már osztrák területen, kinyitotta a mosdót. Benn a kocsiban szovjet tisztek ültek az asztaloknál feleségestül. Mekkora volt a csodálkozásuk, amikor a mosdóból előjött egy meglehetősen elégedett idősebb úr, azaz én magam. Volt egy kis nem túl erős vodkám, leültem a legközelebbi asztalhoz és megkínáltam őket. A szovjet tisztek megértéssel viseltettek helyzetemet illetőleg, mivel nekik is katonai egyenruhába kellett

245