Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

guktól nem akarnak hazatérni. Emlékeztem azonban, hogy a szövetségesek még nem vonták vissza ígéretüket a varsói törvényes lengyel kormány megalakításában való együttműködésüket illetőleg, bizonyíték erre az is, hogy Miko- lajczyk miniszter épp visszatért Lengyelországba. Akkoriban, nem is alaptalanul, úgy tűnhetett, hogy még nem bíztak mindent a győztesek egyikének, ráadásul a megszálló hatalomnak a döntésére és parancsára, anélkül, hogy az ország is szóhoz juthatna. Egyelőre a szovjet katonáktól, akikre éberen ügyelt a propaganda, többet meg lehetett tudni, mint a sajtóból és az ilyen látszólag racionális okfejtésekből, amilyenek az én elmélkedéseim. Akkoriban, többek között beállított a birtokra egy hadtápos altiszt, disznót akarván rekvirálni. De már nem volt ott disznó, csak egy fedeztetés céljából meghagyott kan, valami különleges fajtából, a gazdák pedig meg akarták menteni a tenyésztéshez, és ismét hívattak, hogy beszéljek a lelkére — oroszul. A győzködéssel nem mentem semmire, de elbeszélgettem az altiszttel, aki származása szerint szovjet belorussziai lengyel volt. Tökéletesen szovjetizálták, bizalmas csevegés közben, kacsintások közepette felvilágosított, milyen remek húzás volt, hogy hazaengedték Lengyelországba Mikolajczykot: „Mü sz étyimi Mikolajczykami szpravimszja szkoro” (Hamar elintézzük ezeket a Mikolajczykokat).

AZ UTOSÓ BESZÉLGETÉSEK

Miután 1946 márciusában Nyugatra utaztam, Pozsonyban időztem néhány hétig, amíg — amint megbeszéltük — meg nem érkeznek értem Nyugatról. Ekkoriban minden közép-európai állam, így Szlovákia, sőt, Ausztria is, noha meg volt szállva, igen komolyan vette a függetlenségét, így a határok átléphe- tetlenek, szinte áthatolhatatlanok voltak. A pozsonyi osztrák konzul különleges utasítás ellenére sem adott nekem osztrák vízumot, azzal mentegetőzvén, nem is alaptalanul, hogy lengyel útlevelem érvényessége lejárt. De hol és kinél kellett volna meghosszabbítanom? Végül már arra gondoltam, hogy illegálisan visszatérek Magyarországra. Kérdezősködtem is a szovjet „átvivőknél”, azaz a gépkocsioszlopok vezetőinél, akik megfelelő fizetségért árut és embereket szállítottak Varsó, Bécs, Budapest és Bukarest közt.

Ezúttal szlovák és lengyel ismerőseim láttak vendégül, sok embert ismertem meg abban az időben, de a róluk szóló emlékeim nem ide tartoznak. Ismerőseimnél, először és utoljára találkoztam valakivel az orosz egyetemi körökből, aki ezredesi rangban szolgált a hadseregben. Rokonszenves ember, de a velem való találkozástól jobban megijedt, mint bárki az utóbbi időben, csak vodka hatására élénkült föl. Igen szolgálatkész volt, örömmel és önzetlenül terhelte magát különféle szívességekkel, az orosz emigránsok például ruhát és cipőt küldtek rokonaiknak Szlovákiából és Ausztriából Oroszországba. A professzor-ezredessel folytatott beszélgetésben említettem, hogy kisebbik fiam Nyugaton van, lengyel hadseregben, ő pedig ismét megijedt, mondván lehet, hogy Anders tábornoknál szolgál. Akkor még nem tudtam, milyen különbségek vannak az egyes lengyel alakulatok szovjet megítélésében, így csak azt magyaráztam el, hogy az egyik lengyel hadosztályban szolgál, amely Franciaország veresége óta Angliában van. Az ezredes ezt jó néven vette, mert addig még nem hallott semmi propagandát azok ellen a hadosztályok ellen. Mintegy viszonzásképp őszintén és keserűen elmondta nekem, hogy az egyik fia, aki, mint tiszt, átvészelte a legveszedelmesebb ütközeteket az északi fronton, Le244