Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)
földön, idillikus nyugalomban, Zala dúsan termő földjén, megengedhette ezt magának az Intézmény. Mindkét félre nézve szerencse, hogy nem tartott sokáig. Viselkedésük mégis csak önzetlen tapintatról tanúskodott, mert, ami a társaságot illeti, megtettek minden tőlük telhetőt, elkerülték, hogy nyíltan kellemetlenséget okozzanak nekünk, az is lehet, hogy nem akartak „kijózanítani” bennünket. Mert mire jó az? Az orosz tisztesség áthatolt a szolgálat keretein, saját maguk megnyugtatására pedig tán azt mondták, hogy nem kell elriasztani a naivakat. Ugyanakkor magyar ismerőseink, noha szó sem volt valódi segítségről, egy-egy pillanatra fellélegezhettek. Még akkor eszembe jutott: „Milyen jó, hogy az Intézmény e férfiúi nem szerzetesek és nincsenek valamiféle különleges aszkéta fogadalmaik, amelyek keménnyé tennék őket és még ritkább lenne körülöttük a levegő”. Mint tudjuk a Ramayanából, a sátánok vezére, Rávana volt a leghatalmasabb aszkéta. Az pedig nyilvánvaló volt, hogy Gavrila jó és gondos apa, és a százados Tányával való viselkedése is jó benyomást tett ránk. Az Örs, ahol néha megjelentünk, csupán csak egy volt a szervezet sok-sok sejtje közül, amely, bár Oroszországtól távol vakációzott, betöltötte orosz küldetését és ránehezedett minden újonnan elfoglalt országra. Lehetséges, hogy mi is megrémültünk volna, ha akkoriban megtudjuk, milyen szisztematikusan aknázzák alá Magyarországot, előkészítve azt az állapotot, amely később bekövetkezett. De csak emberekkel érintkeztünk és az emberi tulajdonságok csak molekuláris méretekben érzékelhetők. Említést teszek még Tányáról. Már nem tudtunk élni a meghívásával, mert nem sokkal első találkozásunk után meghalt teherautó-balesetben. Mint az osztag háziasszonya, gyakran járt arra háztartási ügyekben. Eszembe jutott Kátya, a csapat kedvesnővére, aki aknától pusztult el. Ezek az asszonyok kétségkívül erejüket meghaladó munkát végeztek, ráadásul védelmet sem kaptak, amely járt volna nekik, hiszen gyengék voltak. Végeredményben képtelenek voltak megvédeni magukat, így nagyobb veszélyben voltak, mint a férfiak. És ki viselné szívén a sorsukat, ki hatódnék meg a „tábori feleségektől”? Az idegen nemzet aggodalmainak időnként megvan az az erényük, hogy eltávolítják vagy elfedik a sajátunkat. Pedig zalai tartózkodásunk idején is elhallatszott hozzánk az Intézmény lengyel földön működő hatékony gépezetének éles, csikorgó hangja. Mindenekelőtt a váratlan letartóztatások nyugtalanítottak és a földalatti ideiglenes lengyel kormány elrablása, amely a szövetségesek iránti bizalmában önként felfedte magát. Még Budapestről ismertük ezt az ügyet, Eden miniszter tárgyilagos rádiótudósításáról. De a magyar újságok, még azok is, amelyekre még nem tették rá a kezüket a kommunisták, szűkszavú jelentéseket közöltek az ügyről. Ugyanazon a napon, amikor ismerősünk, Gavrila főhadnagy hiába kereste a magyar minisztériumi küldöttet, meghoztuk a postáról azt a magyar újságot, amely beszámolt az Oku- licki tábornokra és társaira, azaz a nyilvánosság elé lépett hazai lengyel kormányra kimondott moszkvai ítéletről. Az újságok általában enyhének találták az ítéletet, hangsúlyozták, hogy a bíróság, élén Unslihttal, az Intézmény tábornokával, nagylelkűségéről tett tanúbizonyságot. Ennek egyébként azért sem volt komolyabb visszhangja, mert időben egybeesett az első atombombáról szóló, mindent túlharsogó hírekkel. Egy távoli zugban voltunk, elvágva a világtól, az egyetlen kijelentés, amely eljutott hozzánk, vélhetően a varsói kormány küldöttének fenyegetése volt, aki a budapesti lapoknak ezredesként mutatkozott be, bizonygatva, hogy az oroszok gyalog hajtják Lengyelországba azokat az emigránsokat, akik ma243