Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

pökség területén a nagybirtokok felosztásában a helyi értelmiség, többek között az egyik ismerős pap is részt vett.

Érthető, hogy egyáltalán nem volt kedvem találkozni az NKVD funkcionáriusaival, de a véletlen úgy hozta, hogy e hivatal parancsnoka, egy százados arra a birtokra érkezett, ahol átmenetileg laktunk. A rémült házigazdák, bízva az orosz szó hatalmában, haladéktalanul megkértek, hogy ismerkedjem meg a századossal. Eleinte felfuvalkodott és hivatalos volt, igen udvariasan köszöntött, amikor előálltam a professzorságommal. Bemutatkozott, az NKVD tisztje és a mai Oroszországban az NKVD-sek és a professzorok játsszák a legfontosabb szerepet, bár a követelmények szigorúak, és ha valami történik, nem bánnak kesztyűs kézzel sem a professzorokkal, sem az NKVD-sekkel. A százados magas volt, meglehetősen elegáns, és nyilván szívélyességéből adódóan bevallotta nekem, hogy lengyel származású, de minden megnyilvánulásában megőrizte méltóságát, különösen saját kasztja stílusához tartotta magát igen szigorúan. Testes, kissé kimerült, Tánya nevű nő kísérte, ahogy titokban emlegették, „pohodnaja zsena”, tábori feleség. Rokonszenves, sőt, tisztességes asz- szony, anyaian gondját viselte a századosnak alárendelt osztag háztartásának, szemmel tartott mindent maga körül, a kapitány pedig, kitalálva gondolatait, jelentőségteljes sóhajjal, újra felfedezve az eredendő bűnt, nyomatékosan így szólt: „Hát nézzék csak, él-éldegél a pomescsik, zsivjot-pozsivajet, leéli az életét a nemesember, hisz el is tűrik nekik”. Nem nehéz kitalálni, hogy ez az eredendő bűn a birtoklás, és ami ezzel együtt jár, a kizsákmányolás. Arra gondoltam azonban, házigazdáim törekvései szellemében, hogy tán jobb lenne, ha ez az NKVD-s százados, de legalább is Tánya, ide szállásolná be magát, mert a házigazdákat megvédené a katonák zaklatásaitól, amely túlságosan idegesítette őket. Mondtam a századosnak, hogy ha tetszik nekik, itt lakhatnának. De a tiszt, miután szétnézett az elhanyagolt kertben, és átvizsgálta a jelentéktelen kis udvarházat, savanyú képet vágott: „Eh, mi ez, nem lesz jó neked, Tánya, találunk valami jobbat”. Jó szeme volt, mert a kúria inkább úgy nézett ki, mintha egy bérlő, nem pedig egy nagybirtokos lakása lenne, a környéken pedig mindenfelé nagyszerű udvarházak és kastélyok voltak. A százados elítélte a birtoklást, de örömest használta e javakat és nagyra becsülte a kényelmet. Érthető, hogy a meghatározó, legfőbb mérce az ún. államérdek volt.

Szívélyes búcsút vettünk a századostól és Tányától, ők pedig említették, hogy nézzek be egyszer hozzájuk, ha a szálláshelyükön járok. Nem siettettük ezt a látogatást, de a véletlenek úgy hozták, hogy szükségessé vált. Mert az új magyar kommunista rendőrség előbb a birtok gépészét, majd a szomszéd birtok tulajdonosát — előrehaladott korú ember — is letartóztatta. A gépészt azzal vádolták, hogy ellopott egy alkatrészt a repülőgépből, amely kényszer- leszállást hajtott végre a közelben, a birtokost pedig azzal, hogy messziről hallották, hogy a tornácán valaki a kisgazdapártról beszélt, ezt pedig választási agitációnak tekintették. Ez a párt elvileg legális volt, hivatalosan részt vett a választásokon és Budapesten el is tűrték a működését, vidéken azonban csírájában akarták elfojtani még a róla folytatott beszélgetéseket is. A házigazdák, különösen az édesanya és a lánya, közbeléptek az új magyar rendőrségen, és lányunkat, Basiát is megkérték, hogy menjen el velük az NKVD- re, mint az új rendőrség felettes hatóságához. Féltek az oroszoktól, nem tudták megértetni magukat velük és az eddigi alkudozásokban, gyakori rekvirá- lásokban vagy a kölcsönvett, elkobzott vagy egyszerűen ellopott, és ügyesen elrejtett lovak fáradságos, illuzórikus visszakövetelésében egy lépést sem tet236