Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

tek Basia nélkül. Basia szívesen, és nem egyszer igen energikusan segített. A későbbi beszámoló szerint, Gavrila főhadnagy, NKVD-referens kiegészítésével a gépész és a szomszéd kiszabadítására tett kísérletek a következőképp zajlottak le.

Az első látogatás alkalmával az említett referens, hivatali gyakorlatával összhangban kijelentette, hogy közvetlenül nem lépnek érintkezésbe a lakossággal, a magyar rendőrségre tartozik az ügy. A rendőrség viszont nem mert az NKVD-re hivatkozni, fogvatartásukat azzal indokolta, hogy nem engedheti szabadon őket, de azt nem mondták meg, kinek az engedélyétől függ a dolog. Eztán Basia a két hölggyel együtt visszatért a főhadnagyhoz és vadul sürgette, mivel amazokkal nem lehet emberi nyelven szót érteni. A referens ellenkezett, úgy állította be a dolgokat, hogy nem tudja, miért, milyen címen kellene szabadon engedni őket és ki is követelné ezt. Miután elfogytak az érvei, Basia toppantott és így szólt: ,,Én akarom így”. Az NKVD-tiszt beletörődött: ,,Ja, az más”. Később elmesélte nekem és hozzátette: „Olyan gyerekesen követelődző, és nekem is vannak gyerekeim”. A foglyokat szabadon engedték, Gavrila főhadnagy pedig a hölgyek meghívására egyik vasárnap beállított uzsonnára, bricskával érkezett egy altiszt társaságában. Rendkívül kedves, láthatóan rendes ember volt, de mindamellett, mint később megállapítottam, nagyon ügybuzgó. Elég fiatalnak nézett ki, vidám, átható tekintete egyik gimnáziumi tanáromra emlékeztetett, akivel egykor jó barátok voltunk. Tartalékos tiszt volt, foglalkozására nézve, mint mondta, munkás, ami igen kétségesnek tetszett nekem. Mindenesetre igen jól képzett és buzgó kommunista, nemhiába volt az NKVD-őrs tótumfaktuma. Szívélyesen üdvözölte Basiát, megértőén nézett rám, ami azt jelenthette, bármennyire is becsüli vitézségéért, mulattatja önfejűsége.

„Ha megengedik — mondta rögtön érkezése után —, idehívom a kocsisunkat.” A „kocsis” fiatal grúz tanár volt, nagyon jól beszélt oroszul, a hivatal számára, amelybe ily szerényen volt beszervezve, az a körülmény tette értékessé, hogy rövid idő alatt jól megtanult magyarul. Lehet, hogy a vendégek esetleges magyarul folytatott beszélgetéseihez volt rá szükségük, az uzsonna alatt is, és egyáltalán nincs kizárva, hogy a párttól valami magasabb ellenőri beosztást kapott, amint az előfordul az NKVD-ben az ilyen beszervezett emberekkel. Sokkal tartózkodóbb volt a többieknél. Mikor a grúz irodalomról kérdeztem, elég kelletlenül válaszolt, habár könnyű volt ellenőrizni, hogy igen jól ismerte. Nehezemre esett eldönteni, előttünk vagy előttük van több takargatni valója. Mikor megkérték, hogy írjon a ház asszonya emlékkönyvébe egy verset valamelyik ismert grúz költőtől, kimentette magát, most nem, majd később.

Az uzsonna alatt felolvastam a főhadnagynak Ady Endre, a nagy magyar költő „A Halál rokona” című versét szóról szóra lefordítva. A vers pesszimista volt, így Gavrila a szokványos álláspontra helyezkedett: „Óh, hát ez pesszimista dekadens, mindig a halállal van elfoglalva, a költőnek bátorítania kell, az életet és a társadalmat kell szolgálnia”. Akaratlanul is elvesztettem türelmemet: „Igen? Önök már nem hagyományozzák tovább a holtak emlékét, vissza se néznek rájuk, még akkor sem, ha kedvesek a szívüknek? Tudják, hová vezet ez?” Volt némi hatása, mert a főhadnagy zavartan elmosolyodott és azt mondta: „Hisz csak tréfálok, értem magát”. Kiderült, hogy elhozta kölcsönbe nekünk Shakespeare műveinek teljes angol kiadását, amit egy elhagyott kastélyban talált és magával vitte abban a hiszemben, vagy inkább reményben, hogy egyszer még megtanul angolul. „Tudja — mondta — milyen nagyra be237