Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

a hitleristákkal, most pedig megjátsszátok magatokat előttünk. Nem lehet semmit sem tenni, mert fegyveresen jönnek és nincs ellenük mentség.”

Egy bizonyos idő után Jan találkozott egy magyarral, a németek hurcolták Ukrajnába, frontmunkára és megtudta, hogy akik hazatelepültek Ukrajnába, most visszatérnek Magyarországra és más országokba. Végül különböző országokból hazatelepültek csoportjába került, akiket egyelőre Ki- jevben gyűjtöttek össze egy házban. De, mint mindenhol, ott is látták ugyanazt a randalírozást, éjszaka garázdálkodtak a katonák, raboltak, néha megverték az ellenszegülőket. Jan jól tudott ukránul, új rabtársai rábeszélték, hogy jelentkezzék az NKVD-nél és kérjen védelmet. A parancsnoknak, aki elé került, magyarországi kommunistaként mutatkozott be, mint aki jól tudja, hogy csak az NKVD tudja és akarja őket megvédeni, s ez azért is fontos, mert ezek a zaklatások megmaradnak a külföldiek, a franciák, svájciak és mások emlékezetében is. A parancsnok megfontoltan válaszolt: „Nézd, elvtársam, mint kommunistának, jól át kell látnod a helyzetet. Most nincs erőnk, hogy megfékezzük ezt a bandát és szenvednünk kell, amíg be nem fejeződik a leszerelés, akkor majd móresre tanítjuk őket. Egyelőre zárkózzatok hát be a házikótokba, üljetek csendben és meg ne szólaljatok, ha rátok verik az ajtót.” Jan szomorúan tért vissza a gyülekező helyre, s még aznap éjszaka, amikor már mindenki lefeküdt aludni, megint jöttek a katonák és verték az ajtót. Senki sem felelt, senki sem nyitott ajtót nekik, ezért a támadók lövöldözni kezdtek, be az üvegajtón és végül megöltek egy svájcit. Aztán betörtek, összeszedtek mindent, amit csak akartak, búcsúzóul jól kiosztották őket, ahogy Jan mesélte. Visszatért Magyarországra és meglehetősen elégedett volt, hogy van egy nyugodt zúg, ahol meghúzhatja magát és megkeresi a kenyerét.

Már az a szigorúan őrzött vonat, amellyel Jan Kijevbe utazott, bizonyíthatta, hogy az elemek és a káosz megfékezése a központokban és a közlekedési útvonalak mentén kezdődött. Hamarosan én is találtam erre bizonyítékot a katonákkal a vasúti kocsiban folytatott beszélgetésben. Szabadságra mentek, az egyik nemsokára figyelmeztette a másikat: „Vigyázz ám, nehogy legyen nálad töltény, a lengyel határon alaposan átkutatnak a komszomolisták, és jaj annak, aki akár egyetlen töltényt is átvisz.” Csodálkoztam és magyarázatot kértem, ők meg elmondták, hogy most már egészen más a helyzet, és ha valakinél fegyver vagy lőszer van, akárcsak egyetlen töltény is, elveszíti a szabadságát és még ráadásul meg is fenyítik. Kételyeimnek adtam hangot, ők pedig annál buzgóbban győzködtek engem, bizonygatták, épp elég baj volt már a felfegyverzett katonák önkényeskedéseiből.

1945 nyarán Dél-Magyarországra, Zala megyébe utaztunk a lányunkért, aki, rögtön a gimnáziumi érettségi után, 1944 áprilisában, már a németek bevonulása után magyar ismerőseinknél rejtőzött el. Ott tartózkodásunk idején a véletlennek köszönhetően igen érdekes találkozásban volt részünk. Se többel, se kevesebbel, csak egy NKVD-osztaggal, amelynek megvolt ott a maga speciális feladata. Ez az osztag, akárcsak más, Magyarország területén szétszórt különítmények, legalább is az adott korszakban (épp úgy, mint ezzel egyidőben Lengyelországban) különösen a nagybirtokok felosztására felügyelt szigorúan, és valamivel később pedig az új parlamenti választásokra. Hozzáteszem, hogy abban a megyében a birtokos parasztság egyáltalán nem kívánt résztvenni a földosztásban, ezzel kizárólag a mezőgazdasági munkások Magyarországon „cselédségnek” nevezett, nem túl népes osztálya élt. Hasonlóan ellenőrizte az Intézmény a földosztást pl. a Duna mentén is, ahol a Váci püs235