Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

STANISLAW VINCENZ Dialógusok a szovjetekkel (RÉSZLETEK) AZ INTÉZMÉNY VAKÁCIÓJA „NÉP, peredüska (lélegzetvétel), olvadás, egymás mellett élés..És a me­rev politikai keretek visszahúzódnak, majd ismét eluralkodnak és összezárul a függöny. De az emberi alaptermészet, amely ősibb és legalábbis Európá­ban, mélyebbek a gyökerei, mint a háborús típusú totalitárius átalakulások­nak, újra meg újra feltárul és visszatér. Visszatér a szabadság és a tolerancia ábrándja, előlépnek az igazság önkéntesei, még ilyen körülmények közt is hely­tállnak vagy újjá alakulnak az önkéntes és spontán szükségleteken alapuló viszonyok. Anima naturáliter. — A háborús olvadásról szóló visszaemlékezé­seimben csak annyiban érintem a politikát, amennyiben elengedhetetlen, no­ha már 1945-től kezdve töprengtünk azon, később levelekben is visszatértünk rá, mennyi ideig tarthat, és négy évet adtunk neki. Meg akarván ragadni, különféle hiányosságokkal és résekkel, még ha csak igen szerényen is, azt a valóságot, tekintet nélkül a jövőre és arra, milyen kezdeményezéseket rejt­hetett magában az akkori állapot, befejezem az Intézmény vakációjáról szóló visszaemlékezéseimet, lemondva arról az igényről, hogy megmagyarázzam azo­kat a dolgokat, amelyek amúgy is meglehetősen ismertek. Mikor még időnként tűnő sóhajként felhangzott a magyarok közt: „Hát hol az a GPU?”, találkoztam falunkban, a Duna mentén egy jó ismerősöm­mel, Jan nevű volt lengyel katona, aki a háború után vissza akart térni szülő­földjére, a Keleti-Kárpátok vidékére, elutazott egészen Kijev környékére és végül visszatért Magyarországra a munkájához. Kiderült, hogy, bár a vonat átment a Kárpátokon, sőt, meg ás állt az állomásokon, az őrség olyan szigorú volt, hogy kétségbeesett erőfeszítései ellenére sehol sem tudott útközben ki­szállni és elutazott egészen Kijevig. Mihez kezdett volna ott? Mivel még min­dig hiányoztak a mozgósított férfiak, a közeli kolhozban talált munkát ellá­tásért. Épp ő bizonygatta nekem, közvetlenül és kényszeredetten, hogy, noha nincs jelen az Intézmény, kiváltképp a katonai, és egyáltalán, a látható hori­zonton, megédesítette a háborút, de persze nem mindenkinek. A beszélgetésre az az alkalmi kijelentés adott okot, hogy a katonák, nem­csak a vonatokon, de a budapesti utcákon is még mindig úgy viselkednek, mintha nem lenne semmi erő, ami megfékezné őket. Jan keserűen elmoso­lyodott. „Uram, Kijevben még rosszabb, fényes nappal sem hagyják békén az embert a szabadságosoik és a hazatérő katonák. Elveszik a járókelőktől a bő­röndöket és a csomagokat. S mi több, a kolhozokban rátámadnak az asszo­nyokra, akik amúgy is kiszolgáltatottak és agyondolgozzák magukat. Saját magam hallottam, amikor azt mondták nekik: ti ilyen-olyanok, összeálltatok 234

Next

/
Oldalképek
Tartalom