Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - F. Almási Éva: Beszélgetés Gecser Lujza textilművésszel (interjú)
Az, hogy más minőségű, nem hagyományos anyagokkal kezdtetek dolgozni, minőségi változást jelentett a textilművészetben? Igen. Ezek a művek azért voltak minőségileg mások, mint a korábbiak, mert köny- nyebben el tudtunk rugaszkodni a hagyományos formáktól. Az anyag ebben segített. Felszabadultak a gondolataink, bátrabban kísérleteztünk. A 70-es évek elején a textil elszakadt, vagy úgy is fogalmazhatunk, kiszakadt a síkból. Létrejött a tértextil. Ebben az értelemben hogy ítéled meg akkori önmagadat? Most azt kívánod, hogy saját magam értékeljem? Azt hiszem, a lényeg az, hogy amint új anyagokkal dolgozik az ember, a formák is megváltoznak. Ahogy így utólag visszagondolok, ez azért nem volt olyan könnyű, mert itt Magyarországon az elvárások sokszor hagyományosak. Azt értem ezalatt, hogy a megszokott szebbnek tűnik. Egyébként, ha valamit először csinál az ember, nem biztos, hogy jó is. Az utána következők talán jobban megvalósítják a gondolatot. Említetted a Zigóta című munkámat. Az például teljesen más, szokatlan volt felületében, különböző technikájában és abban, hogy nem volt letisztázott gondolatú textil. Most már nem úgy gondolok rá, mint akkor. A kiállításon felfokozott hangulatomban újdonság-értékűnek gondoltam, és elképesztő hatással volt rám az, hogy ezt árazták a legalacsonyabbra. Hihetetlen magas áron vásároltak szövött gobelineket, olyan 50 ezer Ft körül, míg az én Zigótámat valami 5 vagy 6 ezer Ft-ért vették meg. Ma már biztos, hogy nem ismerték fel a jelentőségét. Egészen biztos, hogy nem, bár volt bennük jóindulat. Arra gondolhattak, hogy támogassuk azért azt is, aki kísérletezik. Egyszóval megvették. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem volt fullasztó a légkör. Nemrég, 1984 januárjában nyílt meg gyűjteményes kiállításod a Műcsarnokban. Ez, gondolom, az egyik legnagyobb jelentőségű dolog az életedben. A Műcsarnokban kiállítani, bemutatni a munkáidat, ez egyben elismerést is jelenthet számodra. Igen, így van. A kiállítás három teremre épül. Az első terem az úgynevezett belépő. Itt ugyan térformák, szobrok vannak, de szálból szerkesztettek. A középső teremben a szobrokon kívül van egy environment, egy környezet-tér. Itt vetítem azt a filmet, ami a múltat, az emlékezés-szisztémát jelenti. Ez egyben összehasonlítás a most készült Tükör című environment-tel. A harmadik teremben pedig azok a képszerű tanulmányok vannak, amik lehetnének többen vagy kevesebben is. Ugyanazt a dolgot mondják el meditativ módon. Itt vissza kell fordulni, és ismét végigmenni a kiállítási tereken, a „házon”, amelyben a formák és az emberek is, mint kiállítási lények szerepelnek. Egyszóval szembetalálkozik magával az ember. Korábban, 1977- ben az Iparművészeti Múzeumban volt egy ilyen felvonultató kiállításom a Tárgyformálás — térkialakítás című sorozatban. Az ott szereplő textiljeim körülbelül ezek voltak, mint itt. Űj munkaként a lila merevített szálakat csináltam arra a kiállításra, mintegy befejezve az addig készült szövéssel-fonással, textil-térkompozí- cióval kialakított munkáimat. Az a kiállítás a Híddal kezdődött, nem a Zigótával. Igaz, hogy színházi díszleteket is kiállíthattam volna, mert korábban azokat is csináltam, de végül is az válogatott kiállítás volt. Akkor is értetlenül álltak sokan a munkáim előtt. Amit a Hidak után kiállítottam, a Velemi textilnek nevezett, gipszszel merevített szálakat, ezeket a könnyed dolgokat — amikre ma azt mondják, hogy egészen jók — teljes értetlenség fogadta akkoriban. Hallatlanul rossz kritikát kaptam. Az 1978-as kőszegi önálló kiállításomon informel jellegű műgyanta-textileket raktam ki. Ez részemről a művek tudatos újrakezdése volt. A kritika megismétlődött, bár 223
