Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - F. Almási Éva: Beszélgetés Gecser Lujza textilművésszel (interjú)
nem nyílt színen, hanem néhány látogató írt az ÉS-nek, hogy zárják be a kiállítást. Máriássy Judit válaszolt a szerkesztői üzenetek rovatban, az impresszionistákat hozta példának. Akkor sem értette a közönség, hogy mi zajlik a kiállítóterekben, hogy mi jelenik meg a festményeken. Egyébként most is ez az értetlenség fogadja például a nyugatnémet új festészetet is. Én mindig ösztönösen dolgoztam, nem akartam soha megfelelni ilyen vagy olyan irányzatoknak. A kőszegi kiállítás után sokan kérdezték, hogy szeretem-e a műanyagot. Mondtam, hogy nem szeretem, itt nem erről van szó, hanem egy új minőséget akartam létrehozni. 1975-ben indult a velemi művésztelep. Az én életemben fontos szerepet játszott; hatszor voltam ott. A kiállítási anyag nagy része a velemi művésztelepen készült, ezért vagy a Savaria Múzeum tulajdona, vagy saját tulajdonom. Ez meghatározó mecenatúrát jelentett számomra, azt, hogy nyugodtan dolgozhattam. Örömöm volt az ottani munkában, összefoglalhattam a korábbi kísérleteimet. Én azt látom, bármennyire is hangsúlyozod az ösztönösséget, hogy a különféle technikákat hallatlan biztonsággal kezeled, igaz, hogy másképpen, mint ahogy megszokhattuk. A technikai tudásnak van-e jelentősége számodra? Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember milyen technikával dolgozik. Ha nem tudok valamit, utánanézek. Engem például senki nem tanított meg fonni. Elolvastam a Különböző kosárfonások című kiadványban, vagy a Perui textilek című könyvben és mindenféle néprajzi munkákban. Elmentem a Néprajzi Múzeumba, megnéztem, hogy a szálak másképpen is kapcsolódhatnak egymáshoz. Láttam a magyar lószerszámokat. Ez is nagyon tanulságos volt. Az anyagnak vannak öntörvényei, melyeket az ember oda-vissza fejtegethet és végiggondolhat. Ebből aztán könnyen létrejöhet valami egészen más, valami új. Végül is nem maradtál ezen a síkon, túlléptél ezen. Igen. Visszatérve a Velemi gipszes textilekhez (1976). Ezt akkor csináltam, amikor úgy éreztem, hogy már mindent tudok a technikáról, a fonás helyett valami mást akartam. Különböző tértextileket akartam durvább módon formázni. Létrehoztam egy faág szerkezetet, ami valamilyen módon öntartóvá vált, de ez nem volt nekem elég. Akkoriban vásároltam enyvet és ezt kipróbáltam, összekevertem az enyvet a gipsszel és ezzel merevítettem. A gipsz leporlott. Ezután kezdtem azon gondolkodni, hogy jobb lenne valami más anyagot használni, ami tudja ezt is és nem porlik. A megoldás nagyon egyszerű volt. Elmondtam a tervemet Droppa Judit (textiltervező) férjének, aki ipari formatervező. Elvitt egy barátjához, aki adott egy kis műgyantát ajándékba. Így tudtam aztán megcsinálni a későbbi munkáimat, ez vezetett el a műanyagokhoz is. Műcsarnok-beli kiállításod második termében egy environmentet építettél fel. Ennek is vannak Velemhez kötődő előzményei. Igen. A műanyagokat elkezdtük fényképezni, és hogy minél fantasztikusabb képeket tudjunk csinálni, tükröt raktunk melléjük. Ezáltal másként jelentkeztek a Tiszai Vegyi Kombinátban készült műanyagok. Ezeket a képeket aztán rá lehetett vetíteni különböző dolgokra. Egy olyan világ jött létre, ahol a tárgyakat nem önmagukban nézi az ember, hanem egy egészen más létezés-forma keletkezik. Ehhez persze hozzátartoztak azok a tapasztalataim, hogy az általam készített tárgyak is már szinte önálló életet kezdtek élni. Ekkor már tükrökkel, alumínium fóliával is dolgoztál. Ez a teljes elszakadást jelentette számodra a textiltől, vagy pedig azt az egyetemes gondolatot, mely szerint lényegtelen magának az anyagnak a milyensége, a lényeg a gondolatban jelentkezik? 224
