Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - F. Almási Éva: Beszélgetés Gecser Lujza textilművésszel (interjú)
Akkoriban milyen volt az Iparművészeti Főiskola hírneve? Volt-e olyan érzésetek, hogy művészeti szempontból nem vagytok egyenrangúak a „képzősökkel”? Azt hiszem, igen. A gimnáziumban még általános mintázást is tanultam. Fordítva történt. Akkoriban nagyon rossz volt a Képzőművészeti Főiskola. Sokkal akadémikusabb, mint az Iparművészeti. Mi inkább magasabbrendűeknek képzeltük magunkat, bár voltak olyanok, akik átmentek festő-szakra. Ez elsősorban a belső- építészeknél történt, mert nehezen viselték az építészeti feladatokat. Kik voltak az évfolyamtársaid? A textil-szak magas létszámmal indult, tizennyolcán voltunk, ebből tizen diplomáztunk. A lemaradások után az előző évfolyamból jöttek néhányan, így végül tizenhármán kaptunk diplomát. A harmadik évben, amikor szakosodni kellett, akkor maradtak le néhányan. Mi lett az évfolyamtársaiddal? Gyárakba kerültek dolgozni? Nagyrészt igen, vagy pedig különféle tervezőintézetekbe. Volt olyan is, aki otthon dolgozott, de talán nem olyan szerencsésen. Kukta Klárára jól emlékszem, ő végül Svájcba ment. Az itthon bemutatott munkái tetszettek. Milyen volt akkoriban, a 60-as években a művészeti élet? Milyen jelentősebb kiállításra emlékszel? Főiskolás koromban hallottam, hogy nyílik egy Kassák-kiállítás a Fényes Adolf-te- remben. Ez volt az utolsó Kassák-kiállítás. Számomra elég furcsa volt, de lehet, hogy ez az én naivitásomból eredt. Én nem ismertem korábban az ő munkáit. Furcsa volt, hogy a művész ott áll a saját kiállításán és nézi a látogatókat. Érdekes módon ez volt a legfurcsább. Kassák nagy hatással volt rám. Főiskolás koromban egyébként nem vettem részt a „művészeti” életben, hiszen reggel nyolctól este hatig tanultunk. Az információink pedig a tanároktól származtak. A főiskola után hova kerültél, mit csináltál? Édesapám nagyon szerette volna, hogy „biztos kenyérhez” jussak, ö úgy gondolta, hogy a művészetből nem lehet megélni. Beteg volt a szívével, félt, hogy meghal. Féltett, hogy be tudjam fejezni a főiskolát. Ezért kötöttem a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyárral egy társadalmi ösztöndíjat. Az alkatomnak, mint később kiderült, ez nem volt megfelelő. Nem tudtam reggel pontosan munkába menni, és a szövött-anyag tervezés sem érdekelt. Ezek után függetlenítetted magad. 1972-ben mutatkoztál be először, úgy tudom a Zigóta című munkáddal. Ez volt az első munka, amelyik felhívta a figyelmet a nevedre? Nem egészen. Akkoriban talán sűrűbben voltak úgynevezett állami vásárlások. Az ember minden alkalmat megragadott, hogy munkákat adjon be különböző helyekre. Elő kellett teremteni a pénzt az anyagokra és a megélhetésre. A főiskola befejezése után én is jelentkeztem egy munkámmal az állami vásárlásra. Ezt szizálból készítettem. Akkor fedeztem fel ezt a nagyon olcsó anyagot, mellyel egészen új, más felületeket nyertem. Egy hálós szerkezetű textilt készítettem, melynek az Ünnep címet adtam. 1969-ben készült és azonnal meg is vették. Ügy tudom, később a Műcsarnojc átadta a Szombathelyi Savaria Múzeumnak. 222
