Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Bohumil Hrabal: Tavasz, Örök Szilveszter (versek) (Tóth László fordításai)
BOHUMIL HRABAL Tavasz Egész nap esett, akár a harmadkorban. A folyó vize mindegyre ugyanabban a ritmusban folyt, s nem is vágyott másra. Én meg ott álltam abban a szakadatlan esőben és nem tudtam, mutatóujjammal bekopogjak-e, vagy elmenjek inkább? A fákon zizeregtek a tábornoki tölgylevelek, az ágak közt néhány lámpa fénye tört magának utat és a félig nyitott szobaajtóban egy test vetkőzött alváshoz vagy szerelemhez éppen, melynek árnya az éjjelilámpa által fénybe vont ajtó zománcán feneklett meg. Ö maga volt az árny forrása, netán valaki más is volt ott? Reszkettem, mivel hideg éjjeleken esni szokott és a lábnyomokat elmossa az eső. Ám jól érzi magát, ha szoronghat az ember, s ha remegve és szörnyűlködve hallja foga vacogását, jól érzi magát, ha tönkreteheti életét, majd reggel kezdheti újra, s ugyancsak jó neki, ha búcsút mondhat mindörökre és elzengheti nyomorúsága dicséretét, miként azt Jób tette ravaszul. De én csak álltam abban a szakadatlan esőben és nem tudtam, bekopogjak-e vagy elmenjek. Hátamon patakzott a víz, amikor hirtelen úgy éreztem: El akarok menni, valahová el akarok menni, ahol végre szabadon mondhatom: El akarok menni, el akarok tűnni lobogó gondolataim elől, hol egy ágyban nyugszik a csókom és ragadós, nikotinsárga ujjaival matat a háziúr, vagy éppen kedvesem lábait tárja szét, vagy belehörög a szavaimba. Ó, ha kibökhetném gondolatban a szemem, én azonban nem mozdulhatok innen és szeretnem kell ezt az elmocsarasodott régi temetőt, melyben föl-alá kóricálnak az angyalok, kiknek oldalnézetből jól látható leharapott orruk. Ö, esős éj, ne hagyj itt engem, szemeim és érzékeim és egész testem nem kívánnak mást, mint a legközönségesebb élvezeteket. ó, esős éj, ne hagyj itt állnom az ásóval, még ha aranyból is volna az. Zöld rétekre és mezőkre menekít engem az alázatos munka, ám a pacsirtahang nem oldja fel bennem a szerelem okozta szorongást. 211
