Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Lőrinczy Huba: A kisember kálváriája (Barota Mihály: Ház a Mosonyi utcában) (kritika)

tehet közönyössé minket a Bokányi Mihályokkal szemben. A kisemberek, a „névtelenek” sorsának, igaztalan bűnhődésének is megvan a maga pátosza. Tudnunk kell róluk is, emlékeznünk kell rájuk is! Ha csupán a szándékot tekintjük, fontos, hiánypótló könyvet írt Barota Mihály.

A Ház a Mosonyi utcában hőse — kit hol a teljes nevén, hol B.-nek, hol meg 629-esnek emleget a mindentudó narrátor — valójában antihős: olyan ember, akitől nem várhatni semmi rendkívülit. Inkább elszenvedi, mintsem csinálja a történelmet, a meghunyászkodás inkább jellemzi, mint a lázadás. Becsületes, tiszta lény, noha sorsával, pályájával idomul a história mozgásaihoz. Ekként, merő jó szándékból lesz részese 1956 eseményeinek egy vidéki városban — minden bizonnyal Nyíregyházán —, hogy utóbb keservesen megtapasztalja: a semmiért is bűnhődnie kell. Vizsgálati fogságba, majd — régi tüdőbetegsége okán — egy budapesti börtönkórházba kerül. Itt, a „Mosonyi utcában” pereg le a történet zöme, itt idézi fel a múltját Bokányi Mihály. Semmi rémség, semmi kirívó atrocitás, „csupán” a börtönkórterem hétköznapjai, a betegség és a szorongás meg-megújuló támadásai közepett. A valahára sorra kerülő bírósági tárgyaláson aránylag enyhe ítélet születik, a hősnek azonban kereken kilenc esztendeig kell küzdenie azért, hogy büntetlen előéletűnek számítson, s visszatérhessen a középiskolai katedrára.

Egy „népi sarjadék”, egy, a népből jött értelmiségi kálváriáját tárja elénk Barota Mihály. Egy könnyen algyávuló kisemberét, kinek ha akadtak is tévedései és megalkuvásai, valódi bűnei semmiképp. A téma fontos és időszerű, az életanyag gazdag és hiteles, a mű több részlete (pl. a rabok közti szolidaritás jelenete, a börtönkarácsony képe stb.) vonzó és eleven — a kisregény egésze mégis csalódás számunkra, messze alatta marad önnön lehetőségeinek. A magunk részéről úgy találjuk: esztétikai, prózapoétikai, stilisztikai okai akadnak a részleges fiaskónak.

A Ház a Mosonyi utcában túlságosan is önéletrajzi ihletű és érdekű. Hiányoznak belőle azok a fogások és gesztusok, amelyek észrevétlenül igazán távlatossá, paradigmatikussá, jelképessé emelnék a történetet. Hiányoznak, mert a könyv szövege mindvégig monodikus, homofon, csakis önmagát közli, önmagát jelenti, ekként a história beleragad a maga eseti voltába és esetlegességébe. Mélység, rétegezettség, polifónia híján kizárólag a felületét érzékelhetjük Böikényi Mihály sorsának. A cselekmény önismétlésekkel teli eseményhalmaz benyomását keLti ,a hős lelki-érzelmi élete elsikkad, eszmélkedéséből kimarad a gondolatiság. Jean-Paul Sartre szerint „ ... a stílus .. . nem más, mint hogy egyszerre három vagy négy dolgot mondjunk el ugyanabban a mondatban. (...) Épp ez a többértelműség különbözteti meg az irodalmi szöveget a tudományostól” (vö.: Valóság, 1975/11. 118.). A Barota Mihály használta nyelv viszont csak elvétve alkalmas sűrítésre, lényegkiemelésre, bonyolult dolgok közlésére, annál gyakrabban vész szürkeségbe, közhelyes fordulatokba, olykor még képzavarokba is. (A szerző mintha maga is érezné, mily nagyon hiányzik könyvéből a polifónia: mondatai végén oly sűrűn él a mögöttes tartalmakat, rejtett dimenziókat sejtető három ponttal, hogy azt már bátran visszaélésnek nevezhetjük.) Erőtlen narráció, életlen dialógusok, zömükben élettelen papirosfigurák: az egysíkú, többértelműséget nem ismerő stilus következménye mindez.

S nem csupán a nyelvi megformálás hibádzik ebben a kisregényben; egyéb, esztétikai, prózapoétikai esendőségeit is lépten-nyomon érzékeljük. Barota Mihály — igen helyesen — tartózkodni akar a lineáris cselekményve190