Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Géczi János: Ladik Katalin: Kiűzetés (kritika)
tárgyiasított viszonyban, amelyben az alkotó ember az alkotáskor létezik. A költészet lehetőségeinél jobban érdeklődik énje, személyisége primerebb megvalósulása iránt, verseinek lényegét nem a világ általánosabb törvényeinek magáévá sajátítá- sában találjuk meg, hanem abban a képben, amely mintegy spontán, benne kialakult a világról. Költészete — mintha Huizinga elméletét valósítaná meg — egyszerre kultusz és ünnepélyes szórakozás, társasági játék és ügyességi próba, rejtvény és bölcselet, varázslat, rábeszélés, jóslat és verseny. Azaz igyekszik azon a határon létezni, ahol még érintkezik a nem művészi nyelviség a művészi nyelvi jelenségekkel. A ladiki nyelv költői feladatai általában a költészet ősformáinak funkcióiból következnek — s csak annyiban azonosak a szürreálissal, amennyiben azok az ősformákban megtalálhatók. Mutatják ezit az összhang-teremtésnél többre nem alkalmazott egyszerű ritmus, a fantasztikussá és állandóvá emelt én-funkciók kimerevedése, a cselekmény fölfoko- zottsága, eksztatikussága, az átvihetőségbe vetett hit, az érzéki megjelenítés nélküli, közvetlen átélés és azonosulás, az egyneműség-élmény és a világgal való egység tudata — amely állapotban szinte lényegtelenné alakul maga a megnevezés, a rámu- tatás. Ez a különös egybemosódottság szinte teljesen kiirtja Ladik költészetéből az idő-fogalmat, illetve az idő-képzeteket. Valószínűleg ezzel van összefüggésben, hogy a dimenzió-érzékelés időnél egyszerűbb formái fölerősödnek, és túlzóak, határozottak, ridegek lesznek. Az irányok, a színek, a formák és alakzatok köznapiságukban, és emblematikusan jelennek meg. Ladik sosem törekedett arra, hogy valamilyen egyezmény szerint kódolja— maszkosítsa — üzenetét, sokszor maga is megszegi, ha mégoly játékosan is, saját szabályait; nem fontos a logikai strukturáltság, vagy legalábbis nem annyira fontos, hogy ezzel esetleg csökkentse a szókapcsolatai, mondatai rituális és kényszerítő erejét (amely ugyanúgy hatással van önmagára mint olvasójára), hiszen az a helyzet, amelybe beleszorítódik, alkalmas arra, hogy ez egység képzetét keltse. Mindezzel összefüggésben van az intermediális, interdiszciplináris költői tevékenysége s annak lényege is ebben található. Hiszen a hagyományos lírai, akár az experimentális valóság-megjelenítés ladiki változata, elsődlegesen az érzések váltakozó erőterében létezik. Az érzések pedig a valóság bármilyen — de elég nehezen, s csak a beavatottaknak felfejthető — megjelenítésre alkalmasak — bár a megismerés formái is lehetnek. Az utánzásból leginkább a mozgással kapcsolatos történések, kifejezések maradtak meg ebben az ősállapot felé visszahúzódó költészetben (s éppen a mozgással kapcsolt, illetve a beszéd-mozgásokhoz kötött a szerzőnk experimentális költészete), s általában ehhez kötötten jelenik meg az a gyönyör, ahol együtt jelenhet meg az önmaga képességein és a külvilág kisajátításán érzett öröm. A kezdeti Ladik-költészet három iránya azonos abban, hogy egyként a mítoszteremtés lehetőségeit villantja föl. Már ekkor, de későbbi, rövid lírai darabjainál fölvetik kritikusai, hogy a Ladik-vers szavai fölcserélhetők, helyettesíthetők. Holott ennek természetesnek kell lennie — hiszen itt a szó, a beszéd, a költészet kezdeti funkciójaként létezhet, és a nyelv csak kapocs a nem-emberi és az emberi között létrejövő területnek. Ladik fokozottan él azzal a lehetőséggel, hogy olyan maga által kiválasztott szóval, hangcsoporttal, hanggal írjon le egy tárgyat, fogalmat, jelenséget, amelyek a Ladik által kitüntetettnek tartott tulajdonságokat kiemelik, attól függetlenül, hogy maga az a szó már valamilyen egyezményes jelrendszerben mást (is) jelent. Ez az eljárás képes arra, hogy a maga kiválasztotta-elkülönítette szó egyszerre tűnjék a világ (énné sajátítandó) objektumának, és az én (világgal azonosítható) megnyilvánulásának. Bizonyosan ez a terület az, amely a mítoszteremtődés alkalmas helye. Az a terrénum, ahol fölmérhető és belátható az a viszony, amely a szerző és a külvilág világegységének nevezhető, s amely referenciáját adja mindkét oldalnak. A dolgok csupán itt és így válnak megmagyarázhatókká. A mítoszteremtődés lehetőségei ugyanakkor jelentősen lehatárolódnak az Elindultak a kis piros buldózerek (második kötetének illetve most harmadik ciklusának) 180
