Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Lengyel Balázs: Takács Zsuzsa: Sötét és fény kora (kritika)

LENGYEL BALÁZS Takács Zsuzsa: Sötét és fény kora Egy költő felnövekedése mindig jóleső élmény, imponáló. Ha az első kötete után, felfelé indul egyre tudatosabban, s fokról fokra teljesebbé lesz; ha a hangját úgy keveri ki, saját világát úgy rajzolja meg, teszi magát egyre látha­tóbbá, hogy visszamenőleg is tisztább, világosabb lesz költészetének épülete. Ha közben szóhasználata utólagosan egyre hitelesebb és jellegzetesebb lesz, belső reflexeiből kikristályosult motívumkincse megindokolódik, sőt speciális ízzel telítődik. A költő számára ez az a bizonyos keskeny út, amely többnyire lihegtető, kapaszkodók nehezével teli, olykor sziklamászást kívánó, különösen a rejtőz­ködő alkatoknál. Azoknál, akik minden lírai áradással szembefordulva, mindig is inkább a meglatolt, a jelzőfukar aláfogalmazást kedvelik. Akiknek a bele- rejtés a céljuk, nem az egyenes néven nevezés megkísérlése, annál is inkább, mert olyasmit akarnak közölni, aminek nincs neve. Takács Zsuzsa ilyen. De az ilyen, a mi szóhasználatunkban: angolos alka­toknál mindig is bizonytalanabb a kifejtés eredményessége, mint az ösztönös lírikusoknál. Viszont, ha sikeres, többnyire mélyebbre futó, tartósabb, az utób­biakénál. Ezért van az, hogy Takács Zsuzsa válogatott és új verseinek most megje­lent kötete (Sötét és fény kora) eleinte némi bizonytalanságban tartja az olva­sót a költő szándékát és eredményességét illetően. Mégha nincsenek is a ver­sek keletkezésük időrendjében közölve, mégha a világosabb kompozíciók itt- ott nemcsak a verstémát (például szülés, szerelem) tarják egyértelműen elénk, hanem a velük járó sajátos, ambivalens lelkiállapotot is, mintegy a vers, a ki­fejezés igazi célját. Igen, de közben a költő szenzualitása nem mindig olyan intenzív, mint például Az esztelen reményről — eső után című versben, amelyben többek között így ír: „rügyeikkel újra látnak a vak faágak” vagy: „az esztelen reménytől süt a nap”. Ugyanakkor azonban ilyen kevésbé jelleg­zetes vagy az expresszionizmusból túlságig ismert megfogalmazások is akad­nak itt: „egybeugranak az eltépett vonalak, valaki dörömböl a bezárt ajtón ... dobszó pattog a járdán, lüktetnek a házak” stb. Nyilvánvaló bennük az úgyne­vezett „objektív korrelativ” keresése a rejtőzködő belső világ kifejezésére. Méltányosabb azonban e törekvés sikereiből idéznünk. Egyet például a kötetben itt is, ott is felcsillanó telitalálatokból. Az alábbi rész a képzelethez szóló monológ, óda vagy elégia: Beszélek hozzád mint ráncos rongybabához, egyetlenem, figyelj rám! Virrasztók egy ablaktalan szobában, leeresztve a sötétbe egy kötélen, szám betapasztva, kezem megkötözve 169

Next

/
Oldalképek
Tartalom