Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Lengyel Balázs: Takács Zsuzsa: Sötét és fény kora (kritika)
örökre túszul ejtve, verseket mondok föl magamban és történeteket játszom, játsz velem! (Kísérőlevél) Nem nehéz kitalálni, hogy a legszemélyesebb ügyről, az íráshoz, a hivatáshoz való kötöttségről van itt szó, ahogyan arra felel, annak lehetetlen kérdéseit bogozza a kötetvégi Várakozás című vers is — ahol nem „leeresztve kötélen”, hanem éppen be kell jutni egy szobába, valami zártat, sötétet, a valóság mindennapi látszatán túlit, a sorsszerűt kell megközelítenie. Valójában Takács Zsuzsa verseiben mindig is erről, ilyesféle törekvésről van szó. Hiába „jön be” a környező világ, a külsődleges szituáció, a belső mozgásteret, a szabadságot keresi ez a költészet, a szabadságot, nem társadalmi kérdésként, ahogyan egyik kritikusa rátapint a dolog lényegére, hanem személyiségbeli kérdésként. A Sötét ragyogásban, ebben a Pilinszkys-című versben szinte ismétlődik az iménti helyzet: „itt vaksötét van. Ebben a sötétben írok”. S mivel: „elment innen Isten”, az írás az egyetlen fényadó lehetőség. Meglehetősen korlátozott lehetőség, mint az esetlegességekkel, a determinációkkal szemben annak a bizonyos belső szabadságnak a kivívása. De — és itt a konfliktus — a fény, az izzás, a szikra, a láng, mellyel ennek a szabadságnak a jelenlétét a versek jelzik, mégis, mégis a mindennapok birodalmából, rettentő éjszakájából gyulladnak ki. Ezért lengi körül ezt a költészetet valami tragikusság, ha maguk a versek nem úgy tragikusak, mint a Pilinszky-versek. Inkább rezignáltabban sorsfelismerők. Bár vannak olyan vers-pillanatok, amikor Takács Zsuzsa szuggeráini tudja a létezés-tragédiát, nemcsak kétségbeeséssel, hanem olykor még groteszkkel vagy iróniával is ellenpontozva. (Pl. Közben séta a ligetben.) A legmagasabb költői pontokon mégis mintha az Apokrif folytatódna: Keserű, keserű, keserű. Micsoda zajt üt egy levél! Ágak közé akadva könnyű reggel. Mert vége lesz, már kezdettől tudom. A fát sikoltó szöggel átverik. Mint pincemélyben tétován elindulsz. A szivacsot ecetben fürdetik. (Lámpák, madarak) Ha a fenti idézet nem dokumentálná eléggé, mégis rokon kódrendszert követve, konkrétabb léthelyzetsorokon bizonyítva a nem-tudni-milyen-megsemmisí- tés felé indul itt a költő, az „egyetlen szabadság kapujának” irányában. És ez a kapu, mint ahogyan mondja is, szörnyű ácskapcsokkal összevérzett végső kapu. Ez a több irányból, a női sorsból, a családba kapcsoltságból, s a mindennapi lét kiemelt élményvilágából kirajzolt keserves léttudat, mely amiként a köteteim is céloz rá, sötét és fény összjátékából áll egybe, egyre kontúrosab- ban, megmetszettehben realizálódik ahogyan beérik ez a költészet, a konkrét, a pillanatból adódó élmény és a léttapasztalat harmonikus egységét valósítva meg, egyfajta szilárdan érvényes és sugallatos költői eredményt hozva létre. Mai líránk legjava termésébe tartozót. (Magvető, 1989) 170
