Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kabdebó Lóránt: Kozmikus bukolika (esszé)
Mások lesznek és mink leszünk: Egy napvirág-szemű menyasszony S egy napsugár-lelkű legény. A tubarózsa illatozzon S áldott legyen a mámoruk. De ha ez csak csalóka ötletnek tűnnék fel, idézzem a másik Ady-verset, ugyané kötetből: A másik kettő című éppen a héja-nászos, feloldhatatlan izzású szerelemmel szemben a Fairy Springet előlegezi, egészségesen önmaguk kapcsolatára ébredő szerelmeseit láttatja. S piros kertekből, úgy tetszik nekünk, Közeleg egy leány és egy ifjú ember S mi, ím, egyszerre forrón ölelünk, Nagy szerelemmel. Ha így olvassuk Adyt, benne van már ekkor is költészetében az — oly sokszor kicsinylett — Csinszka versek idilli reménye, embersége is. Az ekkor még büszkén vállalt balladás tépeítség, hajsza mögött az ihlető értelemadó őskép, amelyben ember emberrel találkozhat is. Weöres költészetében éppen ez az egység él még. Bárha már tudatosodik a részlet is, a szétváltság. A költői technika minden csodája a részletekhez köti, a szétválást bizonyítja (pl. az Antik eclogában: ókori forma, hangnem, úri diákidill). De a költő emlékezetében él az egység, amikor még nem volt külön szó, ritmus, kép, törvény. Ez adja a vers összképét, egyszerre erotikus-vallásos sugallatát. O meg tudja idézni a konkrétat is, hogy kibontsa a lebegőt, a megfoghatatlant. Csakhogy a kettő ritkán választható szét ennyire könnyen egymástól. Mint ahogy — ő maga is írja — kompozícióba szervezve már az Antik ecloga sem ilyen „konkrét” vers. Ugyanakkor néprajzi, mitológiai, kultúrtörténeti ismeretek birtokában szinte minden „lebegő, megfoghatatlan” Weöres vers konkréttá is válik. Segít ebben Bata könyve is, Tamás Attila szintén, Kenyeres méginkább. Ne is a konkrétság ellenében keressük a lebegést, a megfoghatatlanságot. Éppen a kettőt egyben. A mesékben, a jelenetekben a lényegi meghatározottságot, az „emlékezés” csodáját. Emlékezést a rendre, amely éppen felbomlásával testesül életté, hogy tudatunkban ismét jelentkezve életünket hangolja harmonikussá. Így a vers nála állandó áttűnés a konkrétból a megfoghatatlanba és vissza. Lebegés: az archetípus és a mese között. Ebbe a lebegésbe von be, olvasóit, átélőit, akik beléje akarnak hatolni versei világába. De nemcsak versei világába hatolunk ezáltal, hanem önmagunk létezésének rejtelmeibe is. És önmagunkon át — a világ labirintusába. Otthont teremtve az egyesnek a végtelenben. Mondjam: hermeneutikai élménnyel kecsegtet, ha — a bevezetőben idézett — levelének tanácsát megfogadjuk: „aki beléjük akar hatolni, fel kell hogy ajzza az intellektusát, fantáziáját, intuícióját, teljes emberi regiszterét.” A köztudatban azért csodáljuk a költőt — technikájáért — amitől épp szabadu- lóban van. Mert ő éppen azért lesz költő, hogy visszavezessen abba az idilli állapotba, amikor nem a részletek poklában éltünk, és az ember valamilyen teljességben, kozmikus harmóniában létezhetett. Volt ilyen? Vagy lesz ilyen? Emlékezet valóban ez, vagy a nosztalgia egy sajátos esete? Mindenesetre az emberiét nagyszerű esélye. Amelyet a mi irodalmunkban éppen a tragikus élethelyzetek költője, Ady álmodott meg — mint idéztem — színrelépése pillanatában. Ez, a Weöres által beteljesített esély, ennek vágya hitelesítette az Ady-költészet sorsbaágyazott, hajszának kitett, a történelemben eszmélkedő tragikusságát. Ady jóslata pedig bejelenti, felvezeti, áldásával kíséri a szerelmi kinyíláskor fogant emberi imádságot, a Weöres költészetében tragédiákon túl katartikusan érvényesülő harmóniát, kozmikus bukolikát. 150
