Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)

ember meg sem ért, / s emiatt — arcodon szégyenbíborral — / meg kell, meg kell magyaráznod egy másik hangsorral.” A költő elöl jár, úton van, s azáltal, hogy megnevez (sőt: köz-érthetően megfogalmazza, mit ért a megnevezés tartalmán) valójában közvetítő: az inneni és a túli világ között; ő az, aki a határon van —, „létben mindig itt, vágyban amott —” (A dolgokról egy földi szellemnek) —, ő az, akiben a Szellem (végtelen?) megsejtette magát, s a megsejtett szellem a névadás révén alkalmas arra, hogy nyilvánvalóvá váljék a „sok ember” számára is.

A KÖLTŐ — „ÉJJELIŐR EGY TÖRT-EZÜST-KORON’’

A Fagyöngy-kötet alapján úgy tűnhet, a költő akár végérvényesen is szakíthat az emberiség gondjaival, a másokért való szólással —, teljes egészében lét-filozófiai útra lép költészete, egyre rejtettebbé, sőt hermetikusabbá válik világa. Hiszen fölismerte, hogy effektive nem tehet semmit az ember társadalmi boldogulásáért, léte szenvedés, sorsa a magány, az egyedül-lét, s létének egyetlen elviselhetőségi lehetősége van: a határokon túli világ megismerési kísérlete. A lehetőség készen kínálkozik, hogy fölismerve másságát, közösségen kívül levését — elvonuljon a szellem, a tiszta költészet palotájába. Szilágyi azonban nem ezt az utat választja. Hanem a Hamvas értelmezésében vett poéta sacer-ét, aki „a Temenos őrségének méltóságát” magára veszi, mert valakinek magára kell vennie, s rajta kívül nincs más, aki képes volna erre a vállalkozásra. Immáron nem a társadalmi boldogulásért, hanem a világ egészéért. E magatartás közvetlen előzményét, archetípusát megtaláljuk az erdélyi irodalomban Dsida Jenőnél, leginkább Nagycsütörtök című versében. Idézzük hosszabban a verset: „Testem törött volt és nehéz a lelkem, / mint ki sötétben titkos útnak indult, / végzetes földön csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis szembe sorssal / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit. (...) Tompa borzalom / fogott el, mély állati félelem. / Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak . .. / Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.” „Nem volt csatlakozás.” — kezdte versét Dsida, s ebben a cselekvés-lehetetlen állapotban, amikor egyedül csak várni lehet —, amit tehet, és amit tennie kell, az egyedül a virrasztás. A bibliai utalás alapján egyedül Jézus tudott virrasztani, rajta kívül mindenki aludt. Jézusnak muszáj volt virrasztania (ha akar sem tud elaludni), mert pontosan tudta sorsát, hogy a hajnallal megtöretik a test, beteljesedik az írás, megváltódik a világ —, ám addig is a virrasztás által valamiképpen jelzi és vigyázza az eljöven- dőt. A Dsida-versben a költő veszi magára ebben az átmeneti időszakban a virrasztó szerepét, neki kell virrasztania, mert rajta kívül nincs, aki virrasszon. Ez az egyedüli virrasztás iszonyatosan nehéz, senkivel nem tudja magányosságát, szenvedését megosztani, noha, mint Jézus, a világ egészéért éberkedik. „A poéta sacer sorsában a legnehezebb a néppel való új viszonyt elviselni. A költő a nép sorsát magára veszi. Ennek a szertartásnak azonban titokban kell maradnia, mert ha kiderül, a misztérum értelme elvész. (...) Nem hatásos tragédia játszódik le itt, hanem lassú és csendes kínok táplálta hosszú, sorvasztó bomlás, idegek hisztériája, mániák, betegségek, szennyes gyanú, félelem, elmerülés a piszokba, züllés, mérgek, tikkasztó nyavalyák és bűzös fülledt gázok közt való fulladozás. Az áldozat éppen olyan rejtett helyen játszódik le, mint a győzelem: a költő tragédiája éppen olyan titokban válik áldozattá. És ugyanabban a misztériumban lesz győző, mint ahol elbukott. Mert jelképes itt minden, a Temenos őrsége éppen úgy, mint a vétkek vállalása, a Hatalmakkal való érintkezés dicsősége és a gyalázatos pusztulás átka. Misztérium, amiről senkinek se szabad tudnia: vagyis, amit élni kell, függetlenül attól, hogy látják vagy nem és ki látja) Nem kell elrejtőzni. Nem is szabad. De kilépni sem kell a nyilvánosság elé. Ezt sem szabad. Egyedül egy szabad és kell: vállalni. A sorsot magára venni és áldozatnak lenni.” (Hamvas Béla: i.m.) Szilágyi számára a sors magára vállalása lényegében azonos a Dsida Jenő verséből ismert helyzettel:

141