Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)

a virrasztó éberséggel, avagy, miként a Kérvény című versében írja: a költő „éjjeliőr egy tört-ezüst-koron”.

Szilágyinál a Fagyöngy-kötetet követően a virrasztás céljává, értelmévé az ünnepvárás, az ünnep meglátása, jelzése válik. (Legerőteljesebben a Sajtóértekezlet (1972) kötetben, de a Tengerparti lakodalom-ban (1976) is jelen van, Id. Fények az éjszakában.) Az ünnep szimbolikus fogalom, leginkább az egyetemes megújulás, egyetemes újjászületés, a szabadság egyetemességének a szinonimájaként tekinthető. S itt az egyetemességen legalább akkora a hangsúly, mint a megújuláson, a szabadságon. Ahogy azonos című versében, Az ünnep ben megfogalmazza: kozmo- góniai kategória, a világ egészének újjáteremtését jelzi: „éjszaka kezdődik, mondom, csak azért, / hogy értelme legyen az igének: / legyen világosság”. Az ünnep kezdetét a „rózsaujjú” hajnal inti be (utalás a homéroszi, derűs antik világra), végcélja pedig a Vörösmartyt parafrazeáló világszabadság állapota: „az ünnep, amely egyszer lesz még a világon.” Lényegében ugyanezt az értelmezést fogalmazza meg A menyasszony című vers is. A menyasszonyi mivolt önmagában is az ünnepet jelképezi, kivételes állapot. Érkezése hasonlóan az írás beteljesítése: „csupasz a föld előtte, hogy jövetelének / értelmet adjon”. A menyasszony a megváltásnak is szinonimája, érkezése a hajnalt hozza el. Hasonlatos az istenanyához (közvetlenül is utal erre: „menyasszonyunk, miasszonyunk”), a mennyek asszonyához, az európai kul- túrhagyományból ismert Szűz Máriához, aki csillagokat könnyezik. Ezért a menyasz- szonyért, ezért az újjáteremtő ünnepért a költő a leglehetetlenebbre is képessé tenné magát: megtagadná tagadó létét, s megszeretné magát, „csakhogy szerethetőt / találjak e világban”. (A menyasszony című versének lesz ellenverse majd a Tengerparti lakodalom. Pontosabban talán ellen verse és folytatása: méltatlan menyasszony érkezett, a lakodalom pedig elherdálta, eltékozolta minden esélyét, általa nem a megváltás, hanem a részeg böfögés jelentette magát. Ez az értelmezés természetesen nem zárja ki, hogy e verset, esetleg mindkettőt Nagy László Menyegzője hívta életre.)

E jelentésrendszerben polarizálódik a már korábbról is ismert éjszaka-nappal motívum, ahol az éjszaka az ünnep előtti állapotot, a mostot jelenti, benne összegződik mindaz, amitől meg kell szabadulni. Az elutasítás azonban most már nem csak a szociológiai valóságra vonatkozik, hanem a jelenkori lét teljességére (Utóhang), a lét egésze vált skizofrénné, a határon inneni világ. A költő a hajnalt, az ünnepet virrasztja —, azt, amely már a határon túli, a megismerhetetlen, megélhetet- len világ része. A határt azonban ő sem lépheti át. Egyet tehet: a határ határait a megismerés által kitágíthatja (Határok). A megismerés által, amely testi áldozatot is követel, testi szenvedést is vállalni kell. Pontosan tudja, hogy a korábban hitt megváltás-teória merő illúzió, függetlenül attól, hogy hisz-e benne az ember vagy az emberiség („ha maga nem talmi is: a célja mindenképpen”) — egyedül a megtartónak lehetnek esélyei, aki a megismerés „bűnös útján rendet teremt”. S nem az egyedül való virrasztás a probléma számára, hanem az eközben fizikailag szenvedő test zsarnoksága. (V.ö.: Jézus szavaival az Olajfák kertjében: a lélek kész, de a test erőtlen.)

Emlékezzünk a Hogyan írjunk verset című műre, ahol először fogalmazta meg radikálisan, hogy az örökös készenléti állapot a fizikai-testi kényszererők következtében fájdalmat jelent az alkotó számára, majd a Nem tanítottak meg ben írta, hogy a létezés elviselése fizikai szenvedést jelent. Szilágyi a Tengerparti lakodalomban (itt is: szerep-ars poeticáiban) azt fogalmazza meg, hogy a költő szabadságának, és a megismerésnek igazából egyetlen korláta van, a saját teste, amelytől nem képes megválni, amely befolyásolható, manipulálható. Egyre inkább kirajzolódik az ünnephez hasonlóan egy szimbolikus jelentéstartalmú halál-fogalom, amelyben a halál valamiképpen az eddigiekből ismert határ-fogalommal analóg, vagy legalábbis: lehetőségeiben analógiát sejtet. Erre enged következtetni áttételesen a Határok című vers, közvetlenül pedig a Felezőidő. Létének felezőideje (éppen fele) a halál pillanata. A költő, aki határokon inneni lényével már nem mérheti föl, nem élheti át a határokon túlit, egyetlen pillanatban azonban beláthatja a lét két féltekéjét,

142