Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Kemenes Géfin László: Az idegen mint múltóceáni légbúvár, célkereszt-időben (Endrődi Szabó Ernő költészetéről) (tanulmány)

radalomban élő emberek vére hullott stb.), viszont a történet „csak” mint szöveg élhet tovább, csak mint szöveg kaphat felfogható, de szövegi felfogottságában most már mindig újraértelmezhető, a szövegiség törvényeinek alávettetett alakzatot.

Er/károly azonban ezeket a törvényeket is — nem megszegi, nem túlhaladja, hanem elemeire bontva érzékeli s formálja története törvényei szerint. Betűírás (azaz tisztán lineáris-logocentrikus szöveg) alig található a leletben, de a vizuális szövegrészek sem elkülönítve jelentetnek meg, mintha valamiféle minőségi többletről avagy annak hitéről tanúskodnának; ellenkezőleg, a vizualitás a történet kimondhatóságá- nak szövegiességét emeli ki: a kimondott lelet nem egyfajta „előzetes mondás” szegényebb-szürkébb másolata, hanem már eleve csak így „írásban mondathatott ki” — tehát maga a kimondás” is allegorikusán (azaz ironikusan) kapcsolódik önmagához. A betű valóban „öl”, mint Pál apostol mondta vala, de éppen akkor, amikor azt hiszi magáról, hogy azonos azzal, amit „le-ír”, tehát amikor teljességet, jelenlétet, valódi eredetet, alapot hazudik mint önmagával-megegyezőt; amikor azt hiteti el magáról (magával is) hogy „lélek”. Ezért sántít Paulusz—Saulusz hermeneutikája; ugyanis ő és jogutódai nem tudták, hogy létezhet másfajta, tehát nem-betűírás is, ami mégsem új [„szent”] írás. Ez az új írás nem azért új, mert profán, hanem mert „túl van” [kívül van] ezeken a mesterségesen sarkított ellentétpárokon, mert mint írás nomád írás és mégis a legbelsőbb történet igazságát képes leírt szövegiségében mint lehetőséget megláttatni. És éppen azért, mert Er mint idegen bricoleur-sámán „furakodott be” a városba, a város alá (baknyúl!) s ott „föld alatt virágzó ércek szúrós sárga bolyhái rejtenek engem” mondja a kimondó-régész kimondása helyével láthatóan (azaz vizuális szövegrészben) azonosulva (34. o.). Ugyanakkor nyilvánvaló (szintén vizuálisan, tehát betűírásnál „kimondottabbul”), hogy mi az, amivel nem azonosul: az előregyártott „művészettel”, az indulók-csasztuskák szintjére lefokozott pszeudo-írás- sal, önmaga perem-sámánsága meghamisításával. Ennek példája a „Kukorica, kukorica, pattogatott kukorica...” dallamára éneklendő Induló szövege: „Biroda / Birodalom / meddig Bírod még a dalom”, amelynek kottaábráját egy tollat tartó kéz két vonással áthúzza (78. o.). A kéz (a margóról-marginalitásból vagy [kisebb valószínűséggel] a magát mindenhatónak képzelő hatalom részéről) „benyúl” a szövegbe; de az áthúzás, akár a heideggari—derridai Durchkreuzungjrature, nem megszünteti, hanem „csak” érvényteleníti a hamis nótát, amelynek ellentmondásossága különben sem fordítható le egyszólamú szövegre (a „bírod” többértelműsége miatt: a „meddig sajátítod ki” és/vagy „meddig viseled el” egyszerre ütközik s egészül ki egymással).

Ugyanezen az oldalon az áthúzott „induló” után ideiglenesen-szaggatott vonallal bekeretezve, de kétszeresen nyomatékosítva jelenik meg az „ez nem az én városom” jel-szava. A peremlakó nem vonul vissza, de nem „vesz részt” sem. Leletének kimondása kívülről történik, a város pereméről, ami egyben a rejtett életvilág történelmi-morális közepe („erzsébethomokban októbersárban homoktenger közepén megfeneklett magányos ágyban kántálok”, — 93. o.). A nem-részvétel azonban nem jelent részvétlenséget „szerelmem elveszett magyarországa” iránt (uo.). Az „októberiszap” valódi holtakat takar, ám a sámán (mégha rajta is „a tisztánlátók átka” [uo.]) kimondása exhumálja és azonosítja őket. „Hazánk halottai egyesüljetek” szólít fel Er s fordítja le prófétai súllyal érthető magyarságra az újságfejlécekre szorult valaha üdvözítőnek hitt maszlagszózatot. A felhívás kimondásában benne volt már az élő történelem válasza; ezért nem érhette peremlakó szabad-pásztori vadék Endrődi Szabó Ernőt meglepetésként 1989. június 16-a: lelete már kimondta s kimondásával előlegezte a végtisztességet a haza, a Forradalom halottainak. Ez az igazi részvét, az elrejtezett igazság előre-kimondása együtt jelentkezik a magát történelemfelettinek képzelő hatalom s városának tagadásával, kizárásával: NYASGEM! — Vágja oda Er egyszerűen, minden kertelés nélkül a besúgócenzorok előbb-utóbb munkanélküli hadának, elismervén hogy „a város a tietek” (77. o.), de ez a pszeudováros nem maga a város; azt minden szeretkezésillatával „lent” őrzi vermében a peremsámán. A ve- rembe-húzódottság nem valami rezignációt jelent, hanem éppen annak ellenkezőjét; a nomádság nem hazátlanságot jelent, hanem éppen ellenkezőjét: ideiglenes átvál131