Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemenes Géfin László: Az idegen mint múltóceáni légbúvár, célkereszt-időben (Endrődi Szabó Ernő költészetéről) (tanulmány)
tozást, szükségállapotot. A Lelet kimondása a peremről/veremből azt jelenti, hogy van haza és van egyén, mert fókusza a Forradalom, amelyben mindkettő kiléphetett rejtekhelyéről s szerelmi egyesülésben megmutathatta igazi énjét. A „visszahúzódott”, „idegen”, csak mint gondolaton-élősködő farizeusok helótájaként észlelt p(v)eremla- kót tehát valójában nem egyfajta hamis tudat vagy sértődöttség helyezte kívülre; nem fogható fel szokványos disszidensként, még kevésbé elidegenedett renegátként. Ott jár-kél, ahol más nem lel kiutat; annak hagy nyomot, ami ideig-óráig elrejtezett; s ez nem hitelét-vesztett bolyongás-csellengés, öncélú múltóceánbéli magánbúvárkodás, hanem az elrejtezett igazság idejében az egyedül autentikus írói-emberi cselekvésmód. Jóllehet Endrődi Szabó nem rokontalan a magyar peremen (ott van elsősorban Szőcs, de arrafelé áskál valahol Petőcz is, a vizuális szövegalkotás legegyénibb hazai továbbmunkálója; kissé beljebb a teljesség kimondását célozó Zalán is föl-fölbukkan, akinek költő-bohóca szintén „meztelenül kucorog az éjszakában a fagyhalál peremén” [lásd Koga 140. o.]), mégis ő a legmaradéktalanabbul nomád, versben is, életben is. A teljesen korszerű posztmodernség allegorikus iróniájának alig kihasznált etikai-esztétikai módszereit szinte példátlan következetességgel a látszólag azokkal összeegyeztethetetlen magyar sorsíróság küldetésvállalásával hozza nemharmonikus (polifón-heteróg) összhangba. S mivel olyan [ki]úton jár, amit mások nem talál[hat]- nak meg, mindkét írói hozzáálláson „túltesz”: Pesterzsébetkülső lámpaucca-pere- mének üregében egész népben-nemzetben merészel[het] gondolkodni akkor, amikor a költészet egyre zuhanni látszik még a hazai kultúripari börzén is, s méghozzá azon textuális eszköztárral, amellyel csak öncélú játszadozást illik szerényen, magán- (vagy belvárosi intim) használatra folytatni. De szövegírhat ő éppen azért, mert nem tartozik semmiféle intézményhez, gittegylethez, körúti asztaltársasághoz, kritikátlanul átvett tradícióhoz. Amikor kivág, áthúz, törmeléket szállít, akkor is igazságot szolgáltat, mint a Lelet eme „odavetett”, félig-kimondott jóslatával: „mert legyen bár országrontó idő, mégis, a kútmérgezők eltakarodnak végül és akkor ez a nép, akkor újra ez a nép.. Ez az időhöz-divatokhoz nem köthető kimondás maga az írói felelősség beteljesülése, a ma is hatni tudó költészet létjogosultságának bizonyítéka. Itt megszűnik a posztmodern költő helyzetének különítettsége, mert funkcióköre érinti a mindenkori szószóló körét, a kőkorszaki sámánoktól a legigazabb modernistákig. „A művészek az emberiség antennái,” mondhatta Pound, s vele egyidőben Kassák: „Költők fölfogják az idők láthatatlan jeleit”. Az igazság, a történet igazsága időről-időre elrejtezik, de szüntelen arra vár, hogy a nomád régészek (a tisztánlátók) által kimondassák. A peremlakó idegen sámán szókimondása nélkülözhetetlen a város számára, mert nélküle nincs város, nincs ország, nincs hagyomány, nincs közösség. Valódi azonosságának [újrafelfedezéséhez mindegyik az ő leleteiből szerezhet megbízható támpontot, nagy áron megmentett s gondosan letisztogatott, bár a történethez hűen szét/feldara- bolt ismeretanyagot. Hogy aztán mindegyik elindulhasson a maga igazának a mában s holnapban is érvényes útján. (Torontó, 1989. június) 132
