Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Széles Klára: Egy modern hős (Ibsen: Per Gynt)
gyünk tanúi, - de idézöjeles „harc”-nak. Egy lassan felülkerekedő megadás ez, a harc feladásáé. Nekifutások után megtorpanások következnek. Menekülés ez a beismeréstől. Hiszen a feleletek ott élnek benne, összetalálkozna velük, ha továbbmenne. Bántson a megvetés? Bánt! Tenni kéne ellene? — Igen! - Vissza kéne fordulni? — Vissza! - Mindezt nagyon jól tudja, de nem akarja tudni. Megkerüli. Egy másik, jellegzetes szituációban is ez jellemzi: Solvejggel való találkozásakor. - Itt érzi, hogy valami jó fogta meg benne a jót. Szeretne mindent elkövetni a megnyerésére. Mégis, az első, érthető visszautasítás elég ahhoz, hogy olyat tegyen, ami még messzebb sodorja őt a jóra csábító lánytól: más nőt szöktet el az esküvőjéről. Ahelyett, hogy nekifutna az akadályoknak, amelyek elválasztják Solvejgtől, - tovább halmozza ezeket a gátakat, — azaz hagyja halmozódni. A szokás hatalma is ez: a pillanatnyi felcsillanó csábító lehetőség, hogy elrabolhatja Ingridet (amit pedig voltaképp céltalanul, vágytalanul tesz, pusztán a pillanat kísértésének engedve), - hagyja, hogy kiverje a fejéből ezt, a sokkal lényegesebbet, a mélyebb indíttatást. Szinte automataként hátrál, amint akadályt, nehézséget érez. A cselekvő Peer aktivitásának görbéje mindig, ismétlődően szaggatott. A tett folyamatossága, sodra szabályszerű visszatérésekkel megszakad. Három fázis ismétlődik mindig: hirtelen lódító lendület mámoros indításai; teljes mozdulatlanság, lustaság bűvös körei; — s a kettő közt mindig megvillan a kijózanodott megállás, a tudatos választás kényszere. Ilyen a helyzet, mikor ellöki magától Ingridet. Kihűlve, kedvetlenül, be nem vallott önváddal bolyong. Torkán a kés. Ez nem mehet így tovább! - De pillanatokig tart csupán ez, a „magáhoztérési szakasz”. Hamar elhessegeti, illetve segít neki elhessegetni, feloldani, — az üldözése. Szinte kitörő örömmel üdvözli ezt a fordulatot, azt, hogy az egész falu hajtóvadászatot indított ellene. Ismerős, kellemes mámor ez. Egymagában szembenézni a faluval: olyan ez, mint a szarvasűzés, lányszöktetés, verekedés: mutatványos virtus. A valódi tevékenység hamis feloldása, álkielégülés, felszabadulás az önvádtól, választástól. „Űzőbe vett az egész falu, lám! ...Ez élet! (Hadonászik maga körül s ugrik egyet) Zúzni, zuhataggal vívni tusát! Ütni! Fenyvesben tépni ki fát! Ez emel, ez edzi erődet! Ez: élet! Ördög vigye a szeleburdi meséket!” S a mámort mámor követi. - Mint már előbb is, hamar átsiklik a ritka töprengés-szigeteken, s alig várja, hogy struccként új homokba fúrhassa a fejét: új felejtésbe, új sodrásba. Hibáival való szembenézés helyett újakkal tetézi azokat. — Olyat tettem, amit nem kellett volna? - Visszafordulni nehéz. - Könnyebb továbbmenni. S Peer mindig a könnyebbet választja. Itt a szöktetés, menekülés, lakodalmi italozás gőzében egyszerre három esztenás lánynak szegődik szeretőjévé. Miért? Ez is legénykedéseinek, megszokott tempójának folytatása. De utána még hosszabban lép fel a visszatérő intermezzo. Felfűtöttsége már kijózanodásig fokozódott, holtpontra ér. Felszínre vetődik, vergődéssé tisztul az elfojtott és visszatérő belső harc. Harc: makacsul hívja vissza a mámort, - de elkapja a valóság, a beismerés. Előbb tétován, majd egyre élesebben, végül fogadkozásként kísérletezik újra a régi álmodozással. „Szivárvány sávja kuszálja látásomat és eszemet. 989
