Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Bundula István: "Önelvű Közép-Európa" - közép-európai valóság (esszé)
BUNDULA ISTVÁN „Önelvű Közép-Európa” -közép-európai valóság 1934 és 1939 között tíz kötetben jelent meg az Apolló című folyóirat Budapesten Gál István és Bóka László szerkesztésében. Az összesen mintegy 1200 oldalon elsősorban esszéket és tanulmányokat közölt: túlnyomórészt közép-európai-dunai-balká- ni összehasonlító irodalomtörténeti dolgozatokat, a magyarság múltjával-jelenével foglalkozó írásokat, valamint a Thomas Mann által meghirdetett „harcos humanizmus” szellemében fogant munkákat. A Közép-Európa kutatásokat végző munkatársak olyan egyetemisták és fiatal tanárok voltak, akik egy vagy több kelet- és közép-európai nyelvet is beszéltek. Az Apolló kiváló iskolának bizonyult e fiatal generáció számára, s nem véletlen, hogy a következő évtizedek Közép- és Kelet-Európa szakértőinek derékhada közülük került ki, mint pl. Csapiáros István, Gál István, Gáldi László, Hadrovics László, Kovács Endre, Makkai László és Sziklay László. Az ő konkrét irodalomtörténeti, történeti és filozófiai vizsgálódásaik mellett a magyar szellemi élet olyan kitűnőségei is publikáltak a lapban, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Babits Mihály, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Halász Gábor, Illyés Gyula. A lap egy sor olyan témával foglalkozik, amely a jelen érdeklődésére is számot tarthat, akár kordokumentumként (pl. a húszas-harmincas évek Európáját elöntő irracionalizmus elemzése), akár irodalomtörténeti érdekességként (a szerkesztők fokozatos szembefordulása az Apolló szellemi szülőatyjával, Németh Lászlóval), akár analóg jelenségként (a folyóirat tudatos törekvése a magyar szellemi élet értelmetlen ellentéteinek kiegyenlítésére, pl. a népies—urbánus vita esetében). A legizgalmasabb azonban a lap fő programja, a Közép-Európa gondolatkör kérdése. Az Apolló példaértékű jelenség, s nemcsak azért, mert mindmáig az egyetlen folyóirat a térségben, amely programszerűen hirdetett „önelvű Közép-Európát”, hanem főképp azért, mert jól ábrázol egy folyamatot, amelynek a lényege: milyen pontokon és hogyan válhat légvárrá a Közép-Európa eszme. I. „Előföltevésünk és kiindulópontunk az volt, hogy az eddigi Középeurópa-kon- cepciók és Keleteurópa-tervek mind nem ragadták meg elég mélyen a problematikát, éspedig azért, mert túlságosan csak a gazdasági összetartozás szükségét hangsúlyozták és (...) egyaránt partikuláris érdekszövetségek prédájává tennék Közép- európát.” 1 — írja Gál István egyik programcikkében. Közép-Európa egységét elsősorban a kultúra és a múlt közösségében látja az Apolló, hasonlóan Németh Lászlóhoz és példaképükhöz, Bartók Bélához. A programadó írások fő feladatként e „virtuális Közép-Európa”2 — a létező országhatárokkal semmi esetre sem egybeeső — limeseinek kijelölését tűzik ki a tudomány, az irodalom és a filozófia nyelvén megfogalmazva. A kultúra közösségének és egy sajátos közép-európai életminőségnek első jeleit a reneszánsz korában találják meg. Az első lépések ígéretesek: vizsgálják a humanizmus korszakának jelentősebb közép-európai kulturális gócpontjait, pl. Hunyadi Mátyás udvarát, a krakkói egyetemet, a XVII. századi Raguzát; fel próbálják mutatni a kor jellegzetes közép-európai életsorsait, pl. Fráter Györgyét, Oláh Miklósét. Egységes „reneszánsz Közép-Európa” koncepcióig azonban nem jut el a lap, amelynek minden bizonnyal az az oka, hogy mindössze tízegynéhány tanulmány jelent meg e 435
