Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Bundula István: "Önelvű Közép-Európa" - közép-európai valóság (esszé)
témakörben 1939-ig3, az Apolló kényszerű megszűntéig. Szembetűnő ugyanakkor, hogy evidenciaként kezelik a reneszánsz Közép-Európa Magyarország-centrikussá- gát — vagyis visszavetítenek a múltba egy olyan felfogást, amelyet csak a XIX. századi Magyarországon találtak ki, s amely attól kezdve a hazai Közép-Európa koncepciók sajátja lett. Az Apolló törekvése azonban még így, félbemaradt kísérletként is figyelemre méltó, hiszen egy olyan múltbeli Közép-Európa körvonalazásának lehetőségeit rejti magában, amely történeti támpontokat adhatna a térség különállóságát és sajátosságait, illetően egy olyan korszakból, amelyet ebből a szempontból még nem vizsgáltak igazán. II. „Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyar emigráció tagjai Világos után mindent elkövettek, hogy a nemzetiségekkel kiegyezzenek. Bár ezek a tervek megvalósuláshoz nem jutottak, mégis mutatják azt, hogy a magyarság vezetőiben minden jószándék megvolt arra, hogy a nemzetiségeknek, amelyek egy-két évvel ezelőtt még harcban állottak a magyarsággal, minden lehető engedményt megtegyenek. A magyar vezetők, ha külön utakon haladtak is, mindig az európai demokrácia és liberalizmus vívmányait akarták megvalósítani. Ezzel szemben a nemzetiségi főnököknek a liberalizmussal való érvelése csupán ürügy volt, mert a háttérben mindig a hatalmi szempont lebegett. Minden tárgyalásukon a megegyezés helyett lehetetlen engedményeket kértek, s ez a végső megállapodást meghiúsította.”4 — Kossuth és a 49-es emigráció nemzetközi tárgyalásait, a Dunai Konföderáció tervét értékeli így Lengyel Tamás az Apolló VII. kötetében. E néhány mondat jól érzékelteti a mindenkori Közép- és Kelet-Európa—nézetek jellegzetességeit: mindig egy éppen vesztes (vagy bajban lévő) nemzet gondolkodói „fedezik föl” az egységet, s védjegyül nyugati eszméket választanak, demonstrálandó európaiságukat, s hogy minden a „haladás” nevében történik — de valójában nem létezik ésszerű kompromisszum, mert az valamelyik féltől mindig nagyobb lemondást követelne. Hasonló problémát feszeget Sziklay László tanulmánya, A szlovák romantika pánszláv jellege,5 Szláv egységről tudatosan csak a német preromantika kezd beszélni — írja. Ezek a Herdertől származó eszmék azoknál a szláv népeknél hullottak termékeny talajra, ahol a történelmi fejlődés következtében a vezető osztály vagy asszimilálódott (mint a cseheknél) vagy ki sem alakult (pl. a szlovákoknál), az ipart, kereskedelmet űző polgárság pedig jórészt idegen származású volt. Nem véletlen, hogy Herder hatása az önálló államisággal rendelkező oroszoknál és lengyeleknél meg sem közelíti az ausztroszlávoknál kifejtettet, s az sem véletlen, hogy az ausztro- szlávok közül is az akkor legszegényesebb szellemi életű szlovákság a legfogékonyabb Herder eszméi iránt — a pánszlávizmus fő képviselői, Safarik és Kollár szintén szlovákok. Voltaképpen mi is ez a Vseslouia-gondolat? Sziklay arra a következtetésre jut, hogy a Pax Hungarica szlávosított megfelelője: tipikusan csak a Dunatájon létrejöhető nézet, mivel Vseslavia ugyanazt az igényt jelzi, mint a magyar államalkotás eszméje. Az öntudatosodó szlovák értelmiségnek egy nagyobb egységre van szüksége, de olyanra, ami nem magyar, hiszen éppen a magyarságot, az elmagyarosodást érzik identitásuk legfőbb veszélyeztetőjének. Történelmi tapasztalataink alapján a sor folytatható: a XIX. században a cseheknek is megvan a maguk elképzelése Közép-Európáról; Palacky szerint Közép- Európa egy egyenlő jogú nemzetekből álló családot alkotna, megfelelő védelmet nyújtva a hatalmi törekvésekkel szemben legyen az akár orosz, akár német vagy — magyar. Kossuth a Nyugatban és a német jellegű Közép-Európában csalódva „fordult hirtelen Keleteurópa felé, hiszen az ő Duna-konföderációját csakugyan keleteurópai koncepciónak lehet nevezni”.6 A század második felében Kemény Zsig436
