Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Vasadi Péter: Biztatgató, Lassú madarak, Elrugaszkodó (versek)
VASAD!PÉTER Biztatgató Egyre csak halogatta a nemzet este a lefekvést. Ült nyitott szemmel s kifelé fordulva az ágydeszkán lóbázta fagyos lábát. Leste az ablakban a szárnyat, mely kettőzötten állt mereven s holdfényes éleivel kifehéredett az éjből. Figyelte a nemzet a szempárt, ahogy körbesuhant az ablaküveg mögötti szemeken s mélyen, nem sietősen, rendre kútjaikba belepillantott; cseppekben gördült le az arcról a szörnyű tudás: nem kellett volna korábban beleunni a haldoklásba? Tenni azt az utált egyet (a sokféle színes helyett) mely tömjénnel szennyes ugyan, de megállít? Vannak-e vágyaitok? A rugó spiráljába ragad. Titkos kéz tartja a kőgyertyát, és a nemek hörögve egymáson gyalogolnak. Ki bíztatja a szándékot, hogy simogatásra odaszúrjon? A cselekvés olvadt fémjébe kellene ütni az idő királyi pecsétjét, hogy a tettnek arca legyen, különben elkenitek, mint kerék a gilisztát. Épen forgó csuklók s könyökök körül vad a nyüzsgés. Látomásokon kotlának ott, ahol nincs más, csak a tér, távlatok meg a számtan s ahol a csönd gulliver- markába akarja emelni a népet, ijedeznek s kapkodva fonnak a szóból rabtartó kötelet. Ideje megjött a szárnyak leeresztésének: ölelésre ellazulnak ugyanúgy, mint az ítéletre. Ul-e nemzetemen (behavazott tájon lila alkony) a töprengés? Vagy reggel mégis nekiindul, kard- suhogású szárnnyal a háta mögött?
