Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Kotányi Attila: Szabó Lajos képíró dialektikája (megszelidíthető-e a dialektika, vagy legalább leszoktatható-e a táncról?) (álinterjú-töredék)
Az önmagára vonatkozás” mindig is fontos témája volt Szabó Lajos gondolatvilágának: a hiúság is az, de az alázat is. Az előbbi szerinte „horgas”, az alázat „tűszerű” végtelen. Az önmagára vonatkoztatás a logika módszere is, nem észrevett hiba miatt önellentmondó létezők, posztulátumok, axiomatizmusok felderítésére. Ilyen fajta logikai kísértetet fedeztek fel matematikusok a 20. sz. elején a matematikai halmaz fogalmában. Szabó életének filozófus éveiben nem szűnt meg e kérdéskörrel foglalkozni. („Ilyesmivel is foglalkozik egy modern marxista” — mondta már fiatalkori tanítómestere, Karl Korsch a 30-as évek elején.) Ami semmi más, mint maga, nincsen benne idegen elem, meztelenül mutatja magát, azaz, ami magától értetődik, ami evidens (Zalai Béla: Közvetlen tapasztalás). A tiszta, transzparens magától értetődőt ugyan se képben, se képletben nem lehet megjeleníteni, de mindnyájan teszünk egy kézmozdulatot, ha valami valóban magától értetődőre akarunk mutatni. Amit senki és semmi más nem tud bizonyítani. Ez az a gesztus, amelynek a képírásos dialektika, a kalligráfia születését köszönheti, Kínában éppúgy, mint Euro-Amerikában, sőt, az araboknál is. „Ne akard megérteni” — mondja egy régi zen mester a kalligráfiára, jóllehet ez a kínaiaknál maga az írásjel, amelyet olvasni lehet. De ez az olvasás megzavarná azt az élményt, hogy „nem mond semmit”, semmi mást, mint önmagát. * Az európai ember a MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐRŐL Mózestől és Anselmustól hallott. A magától értetődő filozófiai kultusza pedig a matematika transzparenciá- jához tartja magát Platon óta Descartes-on át egészen Kantig. Innen inspi- rálódik. Sz. L. gondolkozásának egyik metszetét „nyelvmatézisnek” nevezte. (Surá- nyi László jól mondja, hogy abban egy ellentmondás—örvénynek kell lennie: tremendum-nak, idegent elrokonítónak.) * A távolkeleti kultúrák nem hoztak létre jelek közötti jelbeszéd segítségével operatív matézist. Jóllehet nincs hiány tudatosságban, ami a jelet (mantra, mandala) és a gesztust (mudra) illeti. Sz. L. és a zen-buddhizmus illetve zen-tusfesztészet és kalligráfia érintkezőpontjainak szigorúbb bírálatot is kiálló demonstrációjához be kellene mutatni a jelelmélet európai és ázsiai változatát, Sz. L. és a zen felfogása szerint. (Válaszaimban a prizmatika mellett valószínűleg legjobban a jel-, a nyelv-, és a tapasztalás-elmélet fog hiányozni.) * Sz. L.: „A jelzés azonos az érzékelés és gondolkozás problémájával.” „A jel a lét minimalizált formája.” (1947) * * 932
