Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)
De a Zalai-példa nyomán áttetszőbb analógiával is érzékeltethetjük az egyetlen misztérium jelentését. A rendszeren belül megválaszolhatatlan, sőt megfogalmazhatatlan kérdés, amiről Zalai Béla beszél, megfogalmazható és megválaszolható egy másik rendszerben. Ha saját személyemet tekintem az egyik rendszernek, akkor az a másik rendszer, amelyben az önmagámon belül megfogalmazhatatlan és megválaszolhatatlan kérdés megfogalmazhatóvá és megválaszolhatóvá válik: a második személy. Az egyetlen misztérium gondolata így beletorkollik Ferdinand Ebner, Franz Rosenzweig és általában a dia- lógikus gondolkodás alaprealitásába, az Én-Te-Szó viszonyba: ez lesz a „létezés, megismerés és értékelés trinitárius immanens egysége”. S ha még tovább akarjuk gazdagítani az analógiát, meghosszabbíthatjuk Zalai Bélának — Szabó Lajos számára régóta nagyon kedves — másik gondolatáig, amelyben az abszolútumról azt mondja: soha el nem érhetjük, de telt vedrekkel térhetünk vissza tőle. Zalai Béla nem pontosan így mondta, de Szabó Lajos így szokta idézni: ebben a formában vált számára „diagonálissá”, vagyis probléma-világának középpontjait, egymáshoz legközelebb eső mozzanatait és végleteit (Szabó Lajos németül szerette ezt kifejezni: „Zentren, Nächsten, Extreme”) egyaránt összekötő gondolattá. Szabó Lajos nem beszél abszolútumról (Zalai Béla is csak vonakodva); de amit Zalai Béla itt mond, egyformán érvényes az egyetlen misztériumra és a második személyre. Mert az, akit soha el nem érhetek, de telt vedrekkel térhetek vissza tőle: a második személy; és csak a második személy az, aki megfogalmazhatóvá és megválaszolhatóvá teszi az énbe zárva megfogalmazhatatlan és megválaszolhatatlan kérdést. Másrészt: amit Szabó Lajos az egyetlen misztériumról mond, közvetlenül alkalmazható a második személyre, sőt bárhogyan határozzuk meg azt, amire vonatkozik, ez nem lehet más, mint a második személy. Az egyetlen misztériummal kapcsolatban ki kell térnem még egy figyelemre méltó körülményre. Az immanenciáról és transzcendenciáról tartott előadását, amelyből korábban (a lelki szegény és a pneumában gazdag összehasonlítása kapcsán) már idéztem, Szabó Lajos egy olyan hármassággal vezeti be, amely csupán egyetlen mozzanatában különbözik az egyetlen ősmisztérium „trinitárius immanens egységétől”: létezés, megismerés és értékelés helyett létezés, megismerés és csoda hármasságáról beszél. Ezek, mint mondja, „benne vannak az életünkben, életünk nem létezik nélkülük.” Szabó Lajos gondolatvilágában olyan alapvető szerepet juttatott az értékelésnek, hogy ha nem tartana vissza az óvakodás a leegyszerűsítés leghalványabb árnyalatától is, azt mondhatnám: ez volt az a legszélesebb sor, amelyre minden problémát leképezett, s ez kötötte egységbe „marxista, nietzscheánus és krisztiánus” fázisait. Ha tehát az imma- nencia és transzcendencia viszonyáról szólva a kiinduló hármasságba nem vette fel az értékelést, de felvette a csodát, ez csak úgy értelmezhető, hogy gondolkodásában affinitás volt értékelés és csoda között. Nem tudok róla, hogy Szabó Lajos kísérletet tett volna annak a megmagyarázása, mi a csoda. De amikor én — már Abdurrahman látogatása után — szükségét láttam ennek, olyan meghatározáshoz jutottam, amely szervesen illeszkedik Szabó Lajos gondolatvilágába: csoda az, amihez egy dimenzióval meg kell nőnünk ahhoz, hogy mérhetővé váljon a számunkra. Ez korántsem a csoda leértékelése, vagy ismeretelméleti bebalzsamozása, hanem a növekedés csodájának centrumba helyezése. Csoda csak csodával mérhető, és minden csoda legbelső természete a növekedés. Az eleusziszi misztérium kalásza a csoda prototípusa. Szabó Lajos világában a növekedés mindig is ezt az uralkodó helyet 336
