Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)
foglalta el, bár nem látta el a „csoda” szignumával. Talán legmélyebbről fakadó önkifejezése ez: „a növekvő lélek”. És noha Szabó Lajos — amióta csak ismertem — szóban és írásban mindig teljesen ki tudta magát fejezni (ha ugyan ez a szó: „teljesen” ebben az összefüggésben egyáltalában kibírja a logisztika bonckését), s az önkifejezés örömét teljesebben tudta átélni, mint bárki, akivel találkoztam, mámorosán is, de ezen a mámoron uralkodva is, kristályosítva, átvilágítva, hogy személyiségének átvilágítására, építésére, gazdagítására aknázhassa ki — noha ilyen magas igényeket támasztott az önkifejezéssel szemben, úgy érezhette, hogy a „növekvő lélek” olyan nyelvi kifejezés, amelyben megtalálta a legmagasabb szinten történő önkifejezés emblémáját és mértékét. Mert azzal természetesen mindig tisztában volt, hogy az „önkifejezés” magában véve nem elég: csak annyiban érték, amennyiben a valóság minden mozzanata az, pusztán azáltal, hogy „van”, hogy jelenség. Ha ezen a tautológikus igény-minimumon túllépünk, akkor az önkifejezésnek csak olyan mértékben tulajdoníthatunk értéket, amilyen mértékben megközelíti a legmagasabb szinten történő önkifejezést. És megfordítva: olyan mértékben válik negatív értékké, patológikummá, amilyen mértékben távolít a legmagasabb szinten történő önkifejezéstől. Ebben az esetben ugyanis önmagámtól távolít el. Ha „önmagámról” beszélek, mindig arról beszélek: melyik az a legmagasabb szint, amelyen azonosítom magam önmagámmal. így mondta Szabó Lajos is, Schmitt Jenő Henrik meghatározásához csatlakozva. Ezzel azt is mondta, hogy a legmagasabb szinten történő önkifejezés nem emóció-fölösleg levezetését szolgálja, hanem önmagam, mások és a világ perspektivikusan arányos megértését. Ez a megértés formálja azt az önmagamat, aki kifejezi magát: a kifejezés szintje és a megértés szinte fedik egymást. 3. A növekvő lélek emblémája már magában véve is az értékelés és csoda közti affinitást tükrözi: a „növekvő” az értékelésre utal benne, a „lélek” a csodára. Valójában azonban többről van szó: a növekvő lélek maga a csoda, és az értékelés maga a növekvő lélek, vagy a lélek növekedése. Értékelés és növekvő lélek egymásból táplálkoznak, és amiből táplálkoznak azzá lesznek. Hogy a növekvő lélek közvetít csoda és értékelés között, élesen rávilágít Szabó Lajos szellemi alapmagatartásának — vagy a tőle származó kifejezéssel élve: alapállásának — egyik leglényegesebb vonására: minden „magánvaló” radikális elutasítására. „Nincs tárgy alany nélkül: ez a pánszubjektivizmus” — mondta egyik szemináriumi előadásán.” A mammonizmus természetrajzában pedig ezt írja: „Az őrület három irányban szakszerűsítve és fixa ideává sűrítve: 1. magánvaló dolog; 2. magánvaló jelenség; 3. magánvaló igazság (Kant, Comte és Bolzano — később Husserlt is idesorolta). Az érték sem magánvaló: úgy viszonylik az értékeléshez, mint a rendszer a rendszerezéshez. Nem magánvaló a csoda sem, hanem maga a növekvő lélek. Az egyetlen misztérium a növekvő lélek számára misztérium — a növekvő lélek mint misztérium önmaga számára —, mint ahogy a legszélesebb sor sem magánvalóan adott: Szabó Lajos kifejezetten mondja, hogy a legszélesebb sor a növekvő lélek, amelyet ebben a vonatkozásban a közvetlen tapasztalással azonosít. S ha a legszélesebb sor a növekvő lélek, akkor a mennyek országa is az. A növekvő lélek, az egyetlen misztérium, a mennyek országa és a legszélesebb sor ugyanannak a valóságnak különböző perspektívái. 837
