Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Angyalosi Gergely: Csűrös Miklós: Pokoljárás és bohóctréfa (Tanulmány Kálnoky Lászlóról) (kritika)
Külön értekezés tárgya lehetne az életrajz helye egy ilyen jellegű munkában. Csűrös Leslie Fiedler „archetípus-szignatúr” kategóriapárosára támaszkodva érvel amellett, hogy „nincs választóvonal aközött a mű között, amelyet a költő ír, és aközött, amelyet él”. Jómagam e tétel igazságáról ugyan egyáltalán nem vagyok meggyőződve (a legnagyobb irodalomtörténeti és esztétikai tévedéseket akkor szokták elkövetni, amikor azonosítják az „embert” az „alkotóval”, holott mindkettő más episztémé alapján közelíthető meg). Mindamellett kétségtelennek tartom, hogy a művek leírhatók az életrajz felől is, hogy tehát létezik színvonalas és sokatmondó interpretáció, amely hangsúlyosan veszi figyelembe az életrajzi adalékokat — feltéve, ha nem ugyanazon a síkon kezeli őket, mint a poétikai stílustörténeti vagy esztétikai felismeréseket. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a műértelmezés lehet semmitmondó akkor is, ha görcsösen ragaszkodik a „tisztán” poétikai, „tisztán” irodalmi összefüggések feltárásához. Mármost ami Csűrös egyes műjellemzéseit illeti: módszere itt is áttekinthető és logikus. Mivel tisztában van azzal, hogy a művekben való túlzott elmélyedés megtörné tanulmányának folyamatosságát (s amúgy sem lenne elegendő tere komplex műelemzések elvégzésére), utalásos technikával dolgozik. Mindenekelőtt tömören igyekszik körülhatárolni a versek „szövegkörnyezetét” a magyar és a világirodalomban. Segít az olvasónak, hogy rátaláljon a Kálnoky-vers rokonaira, azokra a szövegekre, amelyek nélkül a vers talán nem íródhatott volna meg. Általában nem közvetlen hatásokról beszél (bár természetesen erre is van jónéhány példa), hanem az irodalmi művek eleven kapcsolatáról, arról a természetes intertextualitásról amelyet nemcsak az irodalomtudomány kezd egyre mélyebb érdeklődéssel kutatni, hanem maguk az alkotók is egyre inkább segítségül hívnak. Csűrös következő lépése — s ez már a monográfia-műfaj szükségszerűsége — általában az, hogy megkeresi az adott költemény rokonait Kálnoky életművén belül. Rámutat egy-egy motívum, egy-egy költői gondolat akár éveken át tartó alakulására, s ezzel tovább szűkíti azt a teret, ahol a monográfia olvasójának el kell igazodnia. Ezekután tér rá poétikai, stilisztikai, verstani eszközök jellemzésére, amire néhány mondatnyi hely jut csupán. Ezért talán itt kényszerül a legnagyobb bűvészmutatványokra. „Zsebkendőnyi területen” kell bemutatnia az egyes művilágokat, egyszerre kell eleget tennie az irodalmári szakszerűség és az érzékletes esszéisztikusság követelményeinek. Aki nem végzett még hasonló munkát, nehezen tudhatja elképzelni, mennyi fejtörésbe, kínlódásba kerül egy-egy jelző kiválasztása. A monográfiaírónak olyan mondatokat kell szerkesztenie, amelyek egyszerre többféle (és általában nem egynemű) információt sűrítenek egybe. Csűrösnél is jól érezhető, hogy a két-háromsoros összefoglalások mögött tanulmány-terjedelmű elemzések húzódnak meg. Az már ismét csak a monográfiaíró csendes tragédiája, hogy ezeknek a sum- mázatoknak a végtelen sora mindenképpen fárasztó olvasmány. Hiába minden erőfeszítés, az olvasó, ha egy konkrét vers értelmezését igényli, kielégületien marad, ha pedig a fejlődésrajzra függeszti tekintetét, időnként elveszettnek érzi magát az egymástól elkülönülő tömör műleírások tengerében. Pedig Csűrös igazán kiváló „motívumgazda”: akár évtizedek költői termésében utat vágva tud a nyomába eredni némely költői megoldásnak, képnek, szemléletformának. Az a vád sem érheti, hogy csak felsorolja, de nem osztályozza kellőképpen ezeket a sajátosságokat: pontosan tudja, hogy a pálya egyes pontjain mit kell inkább az előtérbe helyeznie, kihangsúlyoznia. Az embernek mégis az az érzése támad, hogy a motívum-elemzés nem mindig támogatja a pályakép formálódását, néha dzsungelszerűen áttekinthetetlenné, kissé önmagáért valóvá válik. Aki valamelyest is ismeri Kálnoky életművét, az természetesen arra kíváncsi a leginkább, miképpen magyarázza a monográfus ama nevezetes „hangváltást”, amely Homálynoky Szaniszló megjelenését eredményezte. Nos, szintén a műfajnak tudható be, hogy Csűrös e kérdés tárgyalásakor is inkább az előzmények meglétére, a folyamatosságra teszi a hangsúlyt, s így némiképpen elsikkad a költői fordulat váratlansága, kiszámíthatatlansága. Arra kényszerül, hogy a költői fejlődést gondolatmenetek folytatódásaként próbálja jellemezni. Ellenben csak dicséret illetheti azért, hogy 79
