Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Fogarassy Miklós: Mi van a határon? (Fabó Kinga tanulmányairól) (kritika)
nem kelti azt a benyomást: Kálnokynak el kellett jutnia oda, ahová pályája végére eljutott. Csűröst valóban a mű és a költői személyiség érdekli, és bármilyen mutatós is lenne, nem enged valamely hamis finalitás-képzet csábításának. Tisztában van vele, hogy az irodalomtörténetnek még sok mondanivalója lesz Kálnokyról; ő „csupán” ezekhez a jövőbeli teendőkhöz kívánt alapot és — összhangban mások munkálataival — átfogó keretet szolgáltatni. Könyve vitán felül színvonalas teljesítmény, s ez esetben nem egyszerűen udvariasságból kell említenünk, hogy nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen kézikönyve lesz a modern magyar líra kutatásának. (Magvető Könyvkiadó, 1988) FOGARASSY MIKLÖS Mi van a határon? FABÓ KINGA TANULMÁNYAIRÓL A fiatal szellemek általában úgy veszik fel a tudás, a tudományművelés fonalát, úgy kezdik az ismeretek közé szőni saját képeiket, gondolati mintázataikat, hogy bizonyos mesterek, „iskolák” révén kapott gondolati örökséget visznek, gazdagítanak tovább. (Csak a kivételes lángelmék útja más.) A határon című kötetében Fabó Kinga pályakezdő dolgozatait olvasva — azt hiszem — az a helyes, a mértékadó, ha az elsőkötetes tudós-esszéista szellemi munkájának 1978 és 1987 között megérlelődött gyümölcseit is így, ennek figyelembe vételével tesszük mérlegre. Fabó Kinga mindenekelőtt literátor, a szónak abban a kitüntető és tradicionális értelmében, ahogy azt manapság már ritkán fogjuk fel: az irodalom, a nyelvi kifejeződés, az irodalmi megnyilvánulás a maga szélességében köti le a figyelmét, miközben persze korának gyermeke is, hiszen az új, a modern foglalkoztatja leginkább. Az ehhez szükséges szempontokat és eszközöket széles elméleti, tudományos körből szerezte be, igaz, az írásművészetet előszeretettel vizsgálja nyelvi, nyelvfilozófiai szempontokból kiindulva. Első gyűjteménye — a JAK-füzetek 31. darabja — következtetni enged arra is, hogy a specializációról, a módszertani egyszempontúság- ról szerzett negatív tapasztalatai is — hiszen ez korjelenség! — ösztökélhették arra: igyekezzen „merészen” összekapcsolni stúdiumainak szakosított ágazatait, a nyelvészetet, a poétikát, a strukturalizmus észjárását, a nyelvbölcseletet, a lélektant, az értékelméletet, az ontológiát, és ezek együtteseivel, kombinációival próbálja a maga kutatásait — kellő többirányúsággal — folytatni. Miután kellően „magas”, tudós pozíció adódik így számára az irodalmi-nyelvi tények elemzéséhez és többféle szak- tudomány — főként magyar és angol nyelvű — irodalmával is gazdálkodhat, érdeklődésének anyagát kellő biztonsággal, sőt, ha szükségét érzi, fölénnyel célozhatja meg. Prózát, verset, magyar és angol műveket, s ehhez éppúgy kezére állnak a mik- roelemzési technikák, mint ahogy a „nagy kérdések” feszegetésétől sem hajlandó elriadni. Már ezek a gondolkodói vonások sem átlagosak, egy jó tartású szellemiség arcélét engedik sejtetni, az meg kimondottan egyéni és érdekes, ahogy Fabó Kinga nem hajlandó magára vállalni a humán kultúrvilágnak azt a vagylagos követelményét, azt a quasi-dogmáját, mely szerint egy tanulmányprózának vagy módszeres80
