Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Kotányi Attila: Szabó Lajos képíró dialektikája (megszelidíthető-e a dialektika, vagy legalább leszoktatható-e a táncról?) (álinterjú-töredék)
ÖTÖDIK KÉRDÉS Kunszt György: Milyennek látod Lajos grafikájának kapcsolatát Vajda Lajos művészetéhez? Folytatása-e Szabó Lajos Vajda Lajosnak? Kotányi Attila: Hogyan komponál a zenész? Ügy, hogy belső hallása segítségével valamit tesz, játszik vagy hallucinál, egy vagy több hangszeren, valamiféle játékszabályok szerint. Az utóbbit vagy átvette vagy maga találta ki. Azt is lehet mondani: így teszegetve talál rá a zenére. Nem fabrikálja. Nos, a zenei alkotásnak emiatt a nem-ábrázoló volta, nem-lemásoló volta miatt fontos bába-szerepe volt a modern képzőművészet születésében. Kandinszky, Klee és sokan mások muzsikusok voltak és folyton zenéről papoltak. Az itt vázolt munkamódszer Vajdára is jellemző. Ráadásul őt Bartók módszere közvetlenül inspirálta. * Szabó Lajos nekem nem tett olyan kijelentést, hogy ő folytatná Vajdát, szívbéli barátját és párizsi koplalótársát. Azért nem, mert egyrészt Vajda neki nem elődje volt, hanem társa, másrészt, mert ez magától értetődő. De e mindenre kiterjedő szellemi közösség és a továbbfejlesztés nem külsőleges hasonlóság, hanem esztétikailag elemezve: a kompozíciós teszegetés folyékonyabbá válásában van. (lásd: kollázs) „Fluxus” — így nevezte magát egy művészcsoport az 50-es években. Érdemes megjegyezni, hogy ezekben az években sok festő kezdte, vagy kezdte újra pályafutását kalligráfiával, gesztussal. (Bissier, Matthieu, Hartung, Hantai, Pollock stb.) Vajda barátja, Kornis Dezső is igazat adott utólag Szabó Lajos kezdeményezésének, mikor maga is erre az útra tért. „Igaza van Szabónak. Igazán szubjektívnek lenni kalligráfiával lehet.” Azt lehet mondani, hogy Lajos törte át a magyarországi provinciális elmaradást. Az ellenállásokból is jól látszott! * A jövőben Szabó Lajos Vajdához való viszonyáról igen gazdag kép fog megjelenni. Vajda őt bensőséges barátjának tekintette, talán szellemi kalauzának is. Ezt már arról a Szabó Lajos portré-kollázsról is le lehet olvasni, amelyet Vajda Párizsban készített. A premier-plan Szabó-fotó hátterében akasztott emberek és egy pópa. Súlyos, osztályharcos realitással terhes idő keréknyoma vérben, sárban; a szocializmus mint az ettől a múlttól való megváltás ígérete és ennek a vállalkozásnak a lézeresen ragyogó, új kapcsolódása egy ezeréves másik népi realitással, a szenvedő Krisztus-testű Megváltóval, a megtestesé- dett Megszólalással, Logosszal.20 Vajda távol állt a dekoratív biblia-illusztrációktól és közel a szellemi, — Szabó szavaival — „prizmatikus” ikonokhoz. Az ikonok keletkezésénél a képírásosság is nyilvánvaló. Szabó Vajda festészetével számtalan alkalommal azonosította magát. Ennek a festészetnek beteljesedését a teljes felületet betöltő, örvénylőén, napfol- tosan gyökeres, legkésőbbi szénképekben látta, főleg abban, ahol a fekete örvénylés az egész képet kitölti. Nem rokon-e ezen képek forrongó fluxusa azzal a csomós-görcsös kiindulással, amelynek mindig váratlan feloldása Szabó Lajos képírásos dialektikája? 935
